TobiIzu Oneshot

♡

Tobirama:
Anija már megint elhúzott, míg nekünk egy szót sem szólt. Mindig ezt csinálja és már rettentően idegesít, kezdem úgy érezni, hogy fontosabb neki az az idegen, akivel találkozik, mint mi, a saját testvérei. Mert számomra nyílvánvaló, hogy találkozik valakivel, hiába titkolja el. De persze nem köptem be soha, nem vagyok hülye. Akkor csak kikapna apánktól, amit nem szeretnék.
De egyszer muszáj volt kémkednem utána apám parancsára. Ember legyen a talpán, aki ellen mer szegülni neki és nem mondja el az igazat, én ezt nem tudtam megtenni. Beszámoltam neki a sötéthajú fiúról, akit anijával láttam, mire dühösen küldött el, hogy hívja ide Hashiramát. Leültünk vele szemben és feleselés nélkül hallgattuk, ahogy leszidja a bátyámat, majd kiadja neki a parancsot, hogy kémkedjen a fiú után.
De apám nem bízott meg anijában és nekünk is követnünk kellett őket. Hashirama ahelyett, hogy szót fogadott volna apánknak, figyelmeztette a fiút és mindketten futásnak eredtek. Azonnal előugrottunk, de velünk együtt az Uchiha oldaláról is előmerészkedtek ketten.
- Hát újra találkozunk, Senju Butsuma!
- Amint látod, Uchiha Tajima!
Én csak meredten bámultam az Uchiha férfi mellett álló nagyjából velem egyidős fiú szemébe. Ő is ugyanolyan tekintettel figyelt engem és nagyot nyelve rászorított a kardjára, hogy ne láthassam kezeinek remegését. Azzal viszont nem számolt, hogy én már rég kiszúrtam azt, de egy rossz szavam se lehetett rá. Mert az én kezeim is ugyanúgy remegtek, csak nem értettem miért. Egymás szemébe bámulva támadtunk a másikra, de akkora összhangban, mintha meg lett volna írva előre, hogy kardjaink megállítsák a másikat. Így lehetőségem nyílt sokkal közelebbről megfigyelni az arcát, ami különösen szép látványt nyújtott a meglepettsége és az abszurd helyzet ellenére is. A körülöttem történő események nem ragadták meg a figyelmem, nem figyeltem se anija mondandójára, se Uchiha Madara válaszára. Csak akkor eszméltem fel és tértem vissza a valóságba, amikor az Uchiha férfi megszólalt.
- Madara, Izuna, induljunk!- kiáltotta, majd eltűntek a szemünk elől.
- Hashirama, minden egyes alkalommal csak csalódást okozol és szégyent hozol a nemes Senju klán nevére!- kezdett hozzá apám a bátyám újabb lecseszéséhez.
De nem figyeltem rá, csak egyetlen dolog járt a fejemben. Szóval Izunának hívják őt...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Tobirama, szükségem van a segítségedre!- könyörgött nekem Hashirama a mai napon sokadjára.
- Anija, te vagy a klán vezére, nem támaszkodhatsz mindig rám- sóhajtottam fel fáradtan.- Ezt egyedül kell megoldanod! Megyek, kiszellőztetem a fejem...- indultam el, majd lazán intettem neki egyet.
Az edzőhelyemhez indultam, de útközben irányt váltottam és inkább az erdőben kezdtem kószálni. Céltalanul sétáltam, nem aggódtam amiatt, hogy esetleg eltévednék, pedig még soha nem jártam erre. Egy ponton túl már azt sem tudtam pontosan, hogy ez a terület még hozzánk tartozik-e, de nem nagyon érdekelt. Nem olyannak neveltek, aki megijed a harctól. Ahogy haladtam egyre mélyebbre az erdőben megéreztem egy ismerős chakrát. Halványan emlékeztem rá, hogy ezzel a chakrával már találkoztam, de mégis mikor? És ki lehet az?
Kíváncsiságom megelőzte a józan eszem, így ahelyett, hogy elhúztam volna onnan, inkább közelebb mentem az alakhoz. Egy sötét hajú, Uchiha címert viselő fiút pillantottam meg, aki azonnal megfordult, ahogy megérezte a jelenlétem. Csak akkor jöttem rá, amikor megpillantottam gyönyörű fekete szemeit és ismerős vonásait: ő Uchiha Izuna.
- Senju Tobirama... ha nem tévedek- szólalt meg elsőként és elindult felém.
Nem hátráltam, sőt fegyverhez se nyúltam, hiszen ő is leengedett karokkal sétált felém. Eszében sem volt megtámadni engem.
- Eltaláltad... Izuna- mosolyodtam el halványan.
- Nem támadtál rám... mit csinálsz itt?
- Passz, csakúgy... sétálok- vontam vállat.
- Igen? Véletlenül sem kémkedsz?- húzta fel a szemöldökét kérdő tekintettel.
- Szerinted, ha kémkednék utánad, akkor csakígy a hátad mögé sétálnék? Ezt nem gondolhatod komolyan- mosolyodtam el halványan a buta ötletén.
- Persze, hogy nem- fordította el a fejét zavartan.
- Aranyos, ahogy elpirulsz- motyogtam halkan.
Mi? Te jó ég, Tobirama, miket beszélsz?! Reménykedhetsz benne, hogy nem hallotta meg.
- Hogy mondod?- vörösödött el a feje teljesen.
Az egész feje olyan volt, mint egy nagy paradicsom sötét szemekkel, ami nevetésre késztetett. Még annak ellenére is önfeledten nevettem fel, hogy nemrég mekkora baromságot mondtam. Izuna szikrákat szóró szemekkel, dühösen meredt rám még mindig elpirulva.
- Hallgass, Senju! Talán harcolni akarsz?!
- Nem kell így pattogni, na!- hagytam abba a nevetést.
- Ch... mit akarsz?- fonta össze karjait haragosan.
- Csak... beszélgetni- vakartam meg a fejem kínosan.
- Elég fura szerzet vagy te! Sétálsz az erdőben, beszélgetni akarsz egy ellenséggel- sorolta a fejét rázva.- Tudok egy jó helyet!- kiáltott fel rögtön a kiosztásom után.
- És még én vagyok a fura...- ciccegtem sértődötten, de azért elindultam utána.
Valamiért mindennél jobban vonzott, hogy beszélgessek vele, meg akarom ismerni őt. Pedig én nem vagyok ilyen közvetlen ember, aki szívesen beszélget másokkal, sokkal inkább zárkózott személyiség vagyok. Kevés ember van, akit a közelembe engedek és mindent megosztok velük. Ha jobban belegondolok, csak a fivéreim. Illetve már csak Hashirama, hiszen két testvéremet már elvesztettem. Kawarama, Itama... még mindig rettentően hiányoztok.
Mindezek ellenére most saját magamat is megdöbbentő gyorsasággal kezdtem el közeledni Izunához. Egy olyan emberhez, aki ráadásul az ellenségem, annak a klánnak a tagja, amelyik a testvéreim halálát okozta. Én most mégis itt sétálok mellette, arra várva, hogy elvezessen egy helyre, ahol elmondása szerint nyugodtan beszélgethetünk. Minden további nélkül vakon megbízom benne és egyetlen gondolatom sem feltételezi azt, hogy becsapna engem.