Senki semm akkart soha velem barátkozni. Majdnem az egyedüli személyek akik, hozám beszéltek csakis a szüleim voltak akiket nagyon is szeretek.
Ez az egész ovodás koromtol kezdödöt mikor is ahelyet, hogy én is barbikat vagy ékszereket gyüjtötem volna, én inkább bogarakat meg köveket gyüjtögetem, amitöl az ovodatársaim nagyon megietek és minél kevesebbet beszéltek velem.
Most már középiskolás vagyok. Vagyis Idén fogom elkezdeni a 9-ik ossztályt. De a szüleim úgy határozták, hogy jobb lenne egy másik városba járjak iskolába, hátha sikerül valahogy szociálisabb legyek.
A költözéstől két külömböző érzés keletkezet bennem. Az egyik, hogy szomorú voltam mivel szeretem azt a házat. A másik meg a boldogság mivel egy új város, új iskola amit egy új kezdetnek is lehet nevezni.
Költözés után jó néhány napig ki se mentem a házbol de majd a szüleim kicibáltak, hogy menjek nézek körbe a városban.
Séta közben megáltam egy gyönyörű kis parknál ahol leültem egy padra pihenéskeppen, és a fák leveleit nézegetem a csendben és hát persze, hogy ezt is valaminek meg kellet, hogy zavarnia, ami nem más volt mint egy jó nagy kutya. Tudni kell rólam, hogy én nagyon félek a kutyáktol.
-Kérlek ne gyere ide! Kérlek ne gyere ide!... - ismételgetem nézvén, hogy a kutyát rémülten és persze, hogy az elentéte történt meg a kérésemnek. - Nem azt mondtam, hogy gyere ide! - már álltam a padon. Nagyon is nézet engem, aztán rámugatot amitől úgy megijetem, hogy inkább felmásztam a pad mögül lévő fára. Pár perc mulva majd el is ment.
- Persze most meg elmész! - sutogtam nérgesen, ezutány nyultam a telefonom után, hogy hivjam fel a szüleimet segitsenek mászak le mivel nem tudom azt egydül megtenni. - Enél rosszab nem is történhetne - mondtam mikor rájötem, hogy otthon hagytam a telefonom. - Asszem itt fogok meghalni - sohajtottam, nézvén körül hátha van valaki a parkban. Bár ilyenkor ki szokot egyedül sétálgatni egy parkban.
Egy jó hosszú orát üldögéltem a fán ami az örökévalosságnak tünt, mikor is feltünt egy személy nagy boldogságomra. Elkezdtem kiáltani, hogy vegyen észre de úgy tett mintha nem is halott volna.
- Asszem ma itt fogok éjszakázni - néztem a naplementére ami csodálatos volt ami után meg csak elszundikáltam.
-Már késő van hozzá, hogy itt aludjál - keltem fel valakinek a hangjára. A hang irányába néztem ahol is egy göndör zöldhajú srác ált engem nézve.
-Tudom, csak... - sohajzottam, nem hiszem el, hogy egy totális idegen segitcségére szorulok mivel egy fán ragadtam - nem tudok lejönni - sutogtam a végét szégyenemben.
-Tessék? Nem hallotam, túl halkan beszéltél - mondta vissza egy kis mosolyal a száján biztatásként
-Nem tudok lejönni a fárol - mondtam ezutal sokkal hangosabban
-Ja! Akkor segitek! - jelentette ki és már indult is a mentöosztag.
-Nee... Inkább majd megoldom majd valahogy - bemtudom miért mondtam eztet de mind a ketten megszepenve áltunk.
Olyan 5 perc áldogálás után, megint nekiindult segiteni. Aztán nagy szenvedélyek közt de le sikérült szednie.
-Köszönöm - sutogtam a végen
-Nincsmit. - mosolygot rám egy kisé elpirosodva
-Ja és engem (teljes név)-nek hívnak - nyujtotam felé a kezemet egy kézfogásra.
-Engem meg Izuku Midorya-nak - mondta mégjobban elvörösödve és majd elfogadta a kézfogásomat.
-Öhm... Aszen most nekem mennem kell - mutattam az irányba amerre lakom - Szia - köszöntem el és majd sijetem is haza
-Szia - halotam még mielött befordultam volna az egyik utcába
Miután haza értem a szüleimen látszodot, hogy agodtak értem ezért elmeséltem a történteket.
-Ééés... kész - raktam be az utolsó darabot a kirakosba - Most meg megint kiraktam mindem kirakost - motyoktam - asszem most mennem kell venni újakat. Tettem bé a már kirakot kirakost rendezeten a dobozba, hogy ne menjen széjel. Miután ezzel kész voltam elökapartam a zsebpénzemet és elmentem a bevásárlóközpontba.
Beérve beléptem egy üzletbe ahol ott volt a maga kirakosmennyország, olyanyira sok volt, hogy nem tudtam melyikeket vásároljam meg. De végül 2 ezer és 1 kétezer darabosnál döntötem.
Mikor kimentem összefutotam Midoryával, szó szoros értelemben.
-B bocsánat - segitett fel elpirosodva
-Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád volt - fogadtam el a segitséget, mikor elkezdte a hasam jelezni, hogy nagyon is éhes vagyok
-L látom éhes vagy, nem megyünk el valahova enni? - kérdezte mikor már olyan piros volt mint egy paradicsom
-Elmennék, de minden pénzem ezekre költöttem - mutattam fell a zacskot amibe bele voltak rejtve a kirakosok
-N nem baj, fizetek én! - jelentette ki, amitől megdobbant a szivem.
-Köszönöm - mosolyogtam rálya mint eddig senkire sem s majd ö is vissza mosolygot
Ez után el mentünk egy gyors ébderembe és nagyon is jól elbeszélgetünk. Nagyon örvendtem, hogy sikerült egy ilyen jó barátott szerezek.
Miután etünk és elindultunk hazafelé összefutotunk Midorya legjobb barátaifal Urarakával és Iidával, és akkor elhatároztuk, hogy még maradunk egy kicsit, persze az elején egy kicsit kinos volt számomra idegenekel lenni de végül elég jól kijötünk egymásal.
Én ezt a történetett tanulságosnak tartom mivel nem mindenki olyan mint ahogy azt ugy csak elképzeljük.
Na akkor itt van a történet vége ami nem lett a legjobb de azért reménykedek, hogy tetszeni fog ^^.
YOU ARE READING
Izuku Midorya x Reader {Oneshot}
Fanfiction(Név) elég kicsi korátol már nem voltak barátai mivel ő "más" volt a többieknél, ezért is kevesen beszéltek vele, egész addig amedig megjelent egy bizonyos személy az életében aki megváltoztatott mindent.
