Penke és Szusi kalandjai

Penke & Szusi kalandjai

Egyszervolt hol nem volt, volt egyszer két teljesen átlagos lány, Penke és Szusi. Ám igazából nem voltak telhjesen átlagosak, még ha mindenki az is képzelte róluk. Mert bár külsőre mind a kettő átlagos hétköznapi lányoknak tűntek, a valóságban volt egy titkuk! Penke és Szusi igazából szuperhősök és éjjelte útra kelnek, hogy megmentsék Szegedet a gonosztól.

- Mi volt ez a hang? - kérdezte Tonhal, Penke és Szusi lakótársa. Tonhal tudta a titkukat, de a lányoknak nem kellett félniük, hogy Tonhal kifecsegi, mert ő neki is volt egy saját titka: Tonhal egy vámpír volt, aki a viktoriánus kor óta nem cserélt ruhatárat. Tonhalnak kifejlett hallása és látása volt vámpír lévén és így néha olyan dolgokat is hallott, amit Penke és Szusi nem.

- Milyen hang? - kérdezte Szusi, aki épp most érkezett haza a munkából. Mint minden szuperhősnek, Penkének és Szusinak is volt rendes, hétköznapi állása, hogy nehogy valaki gyanút kapjon. Szusi napközben idegenvezető volt, így szemmel tudta tartani a gonosztevőket, míg Penke inkább újságíróként az Internetet fésülte át bűnözők után kutatva.

- Három utcával arrébb - állapította meg Tonhal majd összeborzadt magában. - Úgy hangzik, mint egy Buddha egy unikornison.

- Akkor ez komoly - bólintott komolyan Penke.

- Gyerünk - adta ki az ukázt Szusi és a lányok elindultak az éjszakai utcákon.

Már legalább egy negyed órája sétáltak, amikor Penke panaszosan felnyögött:

- Fáradt vagyok! Mikor érünk oda? Nem használhatnánk Szusi szupererejét?

- Te is tudod, hogy nem - válaszolta a fejét rázva Szusi. - Már nem lehet sehol kapni az alapanyagot a tushoz a karantén miatt. Muszály spórolnunk vele.

Három sarokkal később már Szusiék is hallották az ördögi kacajt. A kacaj tulajdonosa hosszú fekete köpenyt viselt és mikor az érkezők felé fordult, éles szemfogai megcsillantak a holdfényben. Tonhal gyanakodva felvonta szépen ívelt szemöldökét.

- Te meg ki vagy? - akárhogy is törte a fejét, nem tudta rátenni az ujját, hogy hol látta már ezt a random vámpírt.

- Hát nem ismertek fel? - kérdezte az idegen megrökönyödve. - Én vagyok az, Dio, az antigonista! Hét kerület legfényesebb vámpírbikája! És ti most épp behatoltatok a felségterületemre! Készüljetek a totális destruálásra!

Bár Penke és Szusi nem mindent értett amit a különös vámpír összezagyvált, különösképp azt nem, hogy hogy lehet valaki egyszerre minotaurusz és vámpír is, a fenyegető hangnem nemzetközi nyelvét ők is beszélték.

Szusi villámgyorsan előkapta varázsecsetjét és a hozzá szükség tust majd gyorsan kalligrafálni kezdett. Szusi szuperereje az volt, hogy bármi, amit megkalligrafál kézzel foghatóvá válik és tárgyként használható lesz a harcban. Legnagyobb sajnálatára, a szuperereje csak kínai karaktereken működik (pedig milyen jól jött volna egy új hűtő meg egy-két láda friss krizantemek a kis paneljukba!). Pár gyors ecsetvonás elteltével kész is volt a lándzsaként szolgáló "个", amit Szusi jól berögzött rutinnal forgatott.

Penke is gyorsan a fegyvere után kapott. Elővette a zsebéből teleszkópos palacsintasütőjét. Ezt a serpenyőt generációk óta örökölték egymástól a családja leánytagjai. Csak az volt képes használni a különös fegyvert, akinek igazi palacsintatészta csörgedezett az ereiben, mint Penke családjának. A fegyver szükség esetén könnyen átalakítható rakétakilövővé melyet ügyesen használva jól telibe lehet találni az ellenfelet a palacsinta különféle összetevőivel (liszt, tojás, tej, stb.) - a hangsúly az ügyesen használván van. És bár Penke és a fegyver még csak barátkoztak egymással, a szuperhős tettetett magabiztossággal nyitotta szét a palacsintasütőt.