Rejtett vágy

8. fejezet

Nem sokára itt vannak a vizsgák, és mindenki egyre feszültebb. Már május vége volt, egyre melegebb lett az idő, mi pedig annál inkább vártuk a tanév végét.

- És képzeljétek! Malfoy úgy nyafogott, mint valami pisis! - mesélte Tist. - Az a gyerek egy puhány. Még a pudingom is erősebb nála! Sajnálom azt a lányt, aki vele éli majd le az életét. - drámaian a kezébe temette az arcát, és fojtott síró hangot adott ki.

Tistet már elsős korunk óta inzultálták a zöld haja, és gyönyörű gyémántszínű szemei miatt. Egy elrontott gyereknek tartották, akinek léteznie sem kellene. Malfoy a két kis testőrével állandóan kereste a lehetőséget, hogy belé kössön. Ginny-vel rengetegszer voltunk tanúi ezeknek a kakasviadaloknak.

- Alig várom már, hogy ne legyen itt! Remélem, átengedik legalább egy E-vel és elfelejthetjük! - puffogta Ginny.

Hagytam őket beszélgetni. A tónál ültünk, mint mostanában minden délután. Tist szokásosan feküdt, de most nem a tó felé, hanem felém nézett, Ginny pedig mellette törökülésben csevegett. Én velük szemben a padon ültem, szintén törökülésben. Nagyon el voltam a gondolataimban merengve. Hermione-val nem tudtam beszélni, és egyre jobban bántott ez a dolog. Pedig, valahogy el kell, érjem, hogy elhiggye nekem! morfondíroztam.

Nem így akarom, hogy vége legyen ennek a tanévnek. Mindhárman keményen tanulnak, főleg Ron. Ő nagyon érezte, hogy éppen meg lesz az E, ha nem rontja el. Szinte sosem láttuk Harryékkel, mindig csak este, míg bement a szobájába, vagy reggel a nagyteremben reggelinél. Szegény egyre rosszabbul nézett ki. Sokat fogyott, mert alig evett, és teljesen kialvatlan volt.

A hónap utolsó péntekén éppen a nagyterembe tartottunk vacsorázni. Ginny és én közre fogtuk Tist-et, és nevetgélve mentünk be. Vagyis ők nevettek, én csak erősen mosolyogtam, túl sok teher volt rajtam. Amint beléptünk, az én tekintetem azonnal a tanári asztaé felé vetődött. Piton ott ült, és McGalagonnyal beszélt éppen. Ahogy beértünk megmertem volna esküdni, hogy ő is ránk nézett. Hermione persze sehol, de sejtéseim szerint a könyvtárban volt, mint mindig. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, hogy elébe megyek a dolgoknak most már.

- Foglaltok nekem helyet? Na meg hagyjatok valamit nekem is, rögtön jövök! - mondtam a többieknek és elsiettem.

Elindultam a folyosókon, amik most végtelennek tűntek. Úgy rohantam, ahogy tudtam, hogy megtaláljam. Kavarogtak a gondolataim, nem tudtam mit mondjak neki, mikor oda érek. Bocs, de nem vagyok együtt a pároddal? Vagy, ő nem kell nekem? Vagy nekem az ilyenek nem jönnek be? Járt az agyam, és ezer meg ezer mondat röppent fel. Olyan vagyok, mint te, és nem akarok senkit magam mellé? Ez sem jó, hiszen mégis megkapta Pitont. Egy pillanatra összeszorult a mellkasom, de valószínűleg csak a futástól.

A könyvtárba érve, elindultam, és egy félre eső asztalnál találtam meg, bele bújva egy könyvbe, ami akkora volt, mint egy nagyobb lexikon három kötete együtt.

Erőteljesen kihúztam egy széket, lehuppantam, és kicsit megnyugodva az asztal fölé hajoltam, karjaimat egymásra tettem, és közelebb hajolva beszélni kezdtem.

- Beszélni akartam veled! Azóta, hogy megütöttél, nem voltál hajlandó elém kerülni, már pedig egy bocsánatkérés azért jól esett volna! Tudod, - nagy levegőt vettem, ő pedig végre felnézett a könyvből. - fogalmam sincs, miért gondolod, hogy nekem majd pont egy vénember kell majd. Igen, tényleg én is olyan vagyok, mint te, de csak annyiban, hogy nem akarok magam mellé senkit. Nem érdekelnek a srácok, akik itt vannak. Hidd el, nem kellene, nem járnék le Pitonhoz különórára, vagy büntetőre, már fogalmam sincs, mi is, mert bájitalmestert akar belőlem...