goodbyes

harmadik rész;

Mingyu két napja nem volt bent a kórházban. Ugyanis amikor hétfőn nyúlt a szoba kilincséhez, helyette a fiú orvosa, dr. Choi Seungcheol nyitotta ki azt és gyorsan visszahúzva maga mögött az ajtót kilépett Mingyu mellé a folyosóra. Azt mondta, hogy Wonwoo aznap reggel rengeteg vizsgálaton esett át, emiatt kimerült. Talán nem kellene zavarni -tette hozzá. Mingyu egyetértően bólogatott, pedig még mielőtt belépett volna az ajtón, hallotta Wonwoo nevetését. És mégis mióta tud zavaró lenni egy olyan ember jelenléte, aki öt éve a párja?
Mingyu ezért hazament és otthon dühöngött. Tudta, hogy másnapra Wonwoonak egészen biztosan bűntudata támadt, hiszen abból, hogy Mingyu aznap már meg sem próbált bemenni, szinte biztosan levágta, hogy mi a helyzet; Wonwoo nem volt hülye.
Aztán estefelé úgy döntött, hogy lenéz a lakása melletti romkocsmába. Sokat jártak le oda Wonwooval, közel volt az egyetemük kollégiumához, emiatt rengeteg csoporttársukba futottak bele. De Mingyu most abban reménykedett, hogy szerda este nem lesznek annyian és ő nem találkozik ismerős arccal. Magányra vágyott, az ideális időtöltés számára jelenleg a magányos lerészegedés volt.
A harmadik korsó söre és két shot után készült fizetni, hogy aztán egy egész palack olcsó töménnyel a kezében még valahol a város egy kevésbé forgalmas helyén barangolva megvárja, amíg összehányja magát, a pénz mellett egy papírfecnit is talált a farzsebében.
A pénzt a pultos elé dobta, majd a cetlire hunyorogva kidölöngélt a kocsmából. Messze azonban nem jutott, mert elolvasva a számokat sikeresen megértette hogy az bizony egy telefonszám, s nem tudva kihez kötni a sorozatot - főleg nem részegen -, a pub melletti telefonfülkébe hosszas percek után elégedetten pötyögte be az utolsó számjegyet is. A vonal kicsengett. Öt csörgés után valaki felvette.
- Haló? Ki az?
- Ki beszél? - kérdezett vissza Mingyu.
- Yoon Jeonghan.
Mingyu hosszasan felsóhajtott. Úgy érezte, ez az ő napja. Muszáj volt kapnia az alkalmon és visszavágni Wonwoonak.
- Te ki vagy? - kérdezte Jeonghan egy rövidebb csönd után.
- Mingyu a kórházból - támaszkodott neki a fülke falának és alkarjára hajtotta homlokát.
- És miért hívtál?
- Felmehetek?
- Mingyu, ez egy kollégium, nem tudom, hogy jó ötlet-e ilyenkor feljönnöd.
Mingyu egy apróbb görccsel a hasában tartott Jeonghan kollégiuma felé. A fiú végül belement, igazából nem is kellett győzködni, mindössze csak megígértette, hogy feltűnésmentesen fog végighaladni a szobájához vezető folyosón, egészen úgy, mintha ő is ott lakna.
Az odavezető úton egyre jobban józanodott ki, a vodkás üvegét is a telefonfülkében felejtette. Attól tartott, mire odaér, meggondolja magát, de a természettudományi kar kollégiumi ajtaját olyan határozottsággal lökte be, mintha éppen nem a barátját készülne megcsalni. Saját magát is meglepte. Mégis, ez kellett neki. Vissza akart vágni, borzalmasan.
Megkereste a tizenhetes szobát és hármat kopogtatva rajta, várt. A folyosón randalírozó egyetemistákat figyelte, akik vagy egy egész éjszakán át tartó buliba indultak vagy még a pizsamájukban igyekeztek egy utolsó biliárdpartira az emelet társalgójába. Mingyu egészen egynek tűnt közülük. Nem volt sok különbség, csak a fejében; ő is egyetemista volt, csak egészségügyi ágon -az egy kicsit más világ volt. Annyira bámészkodott, hogy meglepetésként érte, amikor az ajtó kinyílt és egy tejfehér kar megragadva kabátja ujját, berántotta a szobába.
Mingyu meginogva a hevességtől a másik derekában kapaszkodott meg, s miután visszanyerte egyensúlyát, egészen magához szorította a csontos alakot.
- Egész este rád gondoltam - dörmögte neki.
- Tényleg? - tette kezét mellkasára Jeonghan, s kihívóan nézett fel rá. - Nem csodálom, bűzlesz az alkoholtól.
- De nem csak amiatt - rázta meg fejét Mingyu, megijedve attól, hogy mi történne, ha ez elvenné a másik kedvét a közös éjszakázástól.
- Nem érdekel, Mingyu - csúsztatta ujját a dús ajkakra. - Egy ilyen fiú, mint te, tök mindegy, hogy milyen állapotában képzeleg rólam, mindig megtisztelés a számomra - azzal megragadva Mingyu vékony kabátjának nyakát, lehúzta magához, hogy megcsókolja.
Mingyu olyan rég csókolt más ajkakat, hogy beleborzongott ebbe az új érzésbe. Mert bár Wonwoo mellett sosem volt ideje arra, hogy másokra gondoljon, s nyilván nem is akart, abban a helyzetben - amiből már visszalépni nem tudott, mert megtörtént -, azt érezte, hogy egy teljesen másik ember, egy teljesen más világban. És valahol ez igaz is volt.
Mert Jeonghan, ahogyan az éjszaka folyamán bánt vele és ahogyan neki kellett bánnia vele, annyira eltért a megszokottól. Új dolgokat fedezett fel saját magában és egy másik férfiban is és ez teljességgel azt éreztette vele, hogy ő most nem Kim Mingyu. Ő most valaki teljesen más. Valaki olyan, aki számít, aki fontos; aki teljesen odavan azért, ha az ajkát harapják, vagy a fülcimpáját; akinek tetszik a természetellenes, szőkített haj és aki megbolondul a porcelánhatású bőrért.
Mingyu reggel egészen korán kelt. Sosem tudott hosszan aludni, ha ivott; viszont nem is érezte magát fáradtabbnak a szokásosnál. Lassan kecmergett ki az ágyból, végig odafigyelve arra, hogy a mellette szuszogó hófehér alak fel ne keljen. Mindenre emlékezett az estéből és bár gondolatai először csak a jót vetítették le újra és újra a szemei előtt, ahogy elkezdte magára visszakapni ruháit, a bűntudat úgy lett egyre erősebb benne. A levegőt reszketve vette és hirtelen azt érezte, hogy teste teljesen kimerült. Mintha belülről teljesen üres lett volna, fájdalmasan és ezért muszáj volt minél hamarabb eltűnnie.
Legszívesebben a szoba ajtaját is feltépte volna, de számolva azzal, hogy Jeonghan arra felkelhet és akár számon is kérheti korai, szótlan faképnél hagyásáról, szemeit összeszorítva hallgatta, ahogy az halkan nyikorgott keretében. Aztán megkönnyebbülten nyitotta ki szemeit, amint a másik oldalra ért. Onnantól kezdve pedig megállíthatatlanul igyekezett a bejárat felé, de esélye sem volt elmenekülni; az előtérből, ahol egy kisebb konyha, meg egy szegényes nappali állt, egy fiú ücsörgött a kanapén.
- Hova sietsz?
Mingyu megfordult. A fiú alkatilag hasonló volt Jeonghanhoz, viszont haja világosbarnán hullott szemeibe és bőre is egészségesebb árnyalatú volt, egészen napbarnított.
- Még nem láttalak nálunk - folytatta, miután Mingyu nem válaszolt.
- Mert Jeonghan olyan gyakran szokott felhívni magához valakit?
- Nem - rázta meg a fejét a fiú, ahogy előrébb hajolt -, csak meg szoktam jegyezni azokat a különös alakokat - rántotta meg a vállát.
- Még tényleg nem voltam itt korábban - vallotta be Mingyu.
- Hova sietsz? - tette fel újra a kérdést az ismeretlen lakótárs.
És Mingyuban akkor tört el a mécses. Addig kifejezéstelen arcára egyszerre ült ki a szomorúság és nagyot nyelve, szégyellve magát fakadt ki a bézs fiúnak.
- Pánikba estem, mert - nagy levegő - megcsaltam a barátomat. Dühös voltam és meggondolatlanul cselekedtem.
A kanapén ülő figyelmesen hallgatta.
- És tudom, hogy ezzel most nem csak egy, de két embert is megbántottam - hajtotta le a fejét. - Nem akartam kihasználni Jeonghant.
- Túl lesz rajta.
- Tényleg?
- Fogalmam sincs - érkezett az őszinte válasz. - De nekem nagyon úgy tűnik, hogy te ezzel már nem fogsz foglalkozni a nap végére.

___
Egy kicsit szeretnék azokról többet megtudni, akik olvassák ezt a történetemet. Tehát rólatok : ) !
Amire most első sorban kíváncsi vagyok, az az hogy ki a SVT biasotok?
És hogy jesszusom, éppen befejeződött a L&R szörnyen rövid promotálása, s máris bejelentettek egy japán mini albumot.