30 napos írás kihívás

1. nap: Dolgok, amelyeket hordozunk

Minden ember hordoz magával lelkisérüléseket. Ez Lea-val se volt másképpen. Az önbizalommal teli hétköznapi mozdulataiban ott voltak a múlt borongós árnyai. Azok a mélyen elrejtett emlékek, amik rémálmaiban gyötrik. Sokat gondolkozott rajta, hogy vajon ezek a sebek eltűnnek-e valaha?

Gyakran utazott vonattal a munkája miatt. Ilyenkor, mindig eszébe jutott egy-egy negatív emlékkép és a fülében lévő zenétől, még jobban átadta magát az érésnek. Mindeközben az arcán lévő finom vonásai eltorzultak és barna szemei résnyiré szűkültek. Az étcsokoládé színű haját meg előszeretettel piszkálta hozzá. Egy külső szemlélő számára is egyértelmű volt, hogy a haragszik valami megfoghatatlan dologra. 

Az emlékekkel az volt a baj szerinte, hogy hiába lehet lejátszani újra és úja azt a mozzanatot, ami szőrnyűvé tette az adott pillanatot és ez az események láncolatát indította be, már nem változik semmi. Csak saját magunkát hergeljük vele. Kénytelenek vagyunk csak a jelennel foglalkozni és nem kutatni a múlt hibáit. Hiszen az nem visz minket előre. Persze mikor elöntötte a düh egy-egy vonatos elmélázása alatt, akkor bosszút forralt az összes embernek, aki ártott neki. 

Fontosabb családi ereklyét nem szeretett magával hordani. Sőt igazából nem is őrizgetett semmit se. Kivétel egy valamit. A nagymamája gyűrűjét. De azt az ujján hordta mindig, amitől azt hitték házas vagy jegyben jár. Ez a kis ékszer nagyon sokan jelentett neki. A régi életéből mindössze ennyi maradt. Kegyeltenül tönkretették a családjukat. Viszont egy dolgot megtanult, a múlt sebeit nem szabad kapargatni...