Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

38.

Tobirama legnagyobb bánatára apa komolyan gondolta a legutóbbi kijelentését, ugyanis minden egyes nap eljött hozzánk. Előfordult, hogy csak délelőtt volt itt vagy csak délutánra érkezett, de olyan alkalom is akadt, amikor az egész napot itt töltötte. Mellesleg az utolsó eset fordult elő legtöbbször, így kellően a férjem idegeire ment.
Az első két hét még eltelt valahogy, a harmadikot is kibírtuk, de már négy hete tart a "minden nap meglátogatom az unokáimat, mert megtehetem" korszaka. Már lassan én is kezdem unni ezt az egészet, pedig szeretem, nagyon is. De ami sok, az sok.

- Kérlek mondd, hogy nem az apád jött- motyogta Tobirama a reggeli kávéjával a kezében, amikor visszasétáltam hozzá a bejárati ajtótól.
- Nem talált- jegyezte meg apa szórakozottan és elindult Izanamiék szobájába.
- Ezt nem hiszem el- morogta a Senju, miközben a konyhaasztalon pihenő karjára hajtotta a fejét.
- Már kezd engem is idegesíteni- sóhajtottam fel, majd Tobirama háta mögé álltam és lehajolva hozzá egy puszit nyomtam a nyakára.
Beleborzongott a puszimba, majd visszacsöppenve a valóságba felpattant és a derekamat átkarolva szorosan magához húzott. Ajkait az enyémekre tapasztotta és mindkét karjával szorosan magához húzott. Átfontam a nyakát és hatalmas tapasztalattal a hátam mögött már berögzött lépésekkel hátráltam, amíg el nem értünk a konyhapultig. Amikor lábammal megéreztem a bútordarabot, Tobirama könnyedén felültetett rá és áttért a nyakam csókolgatására. Már ösztönösen folytottam vissza sóhajaimat, hogy a gyerekszobában tartózkodó társaság meg ne halljon minket. Mosolyogva fogtam meg Tobirama kezeit, amikor a pólómhoz vezette azokat. Sikerült még időben megállítanom a mozdulatát, így nem tudta levenni rólam a ruhadarabot.
- Ne feledkezz meg róla, hogy itt az apám- juttattam eszébe, mire szemforgatva a nyakamba hajtotta fejét és nyomott rá egy puszit.
- Már elegem van belőle...- dünnyögte, miközben folyamatosan kényeztette a bőröm csókjaival.
Végigpuszilta a nyakam teljes felületét, majd egy helyen kiszívta a bőröm. Mosolyogva toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ne csináld, tudod, hogy ezzel meg tudsz őrjíteni.
- Az lenne a cél- vigyorodott el, majd újra visszatért a nyakamra és még egy helyen lilás vöröses nyomot hagytak ajkai.
- Nem túl jó ötlet ez, amikor a másik szobában van apa a gyerekekkel, nem gondolod?- nevettem fel halkan.
- Kérlek, mondd meg neki, hogy lassan szokjon le az ilyen gyakori látogatásiról- nézett a szemembe könyörgő tekintettel.- Már nem bírom tovább, nem akarom minden nap nézni a fejét- arckifejezése láttán kuncogni kezdtem, mire sértődötten fordította el a fejét.- Ez nem vicces!
- De az arckifejezésed nagyon az- nevettem továbbra is, ameddig el nem mosolyodott.- Megpróbálok beszélni vele, de tudod, hogy nem könnyű őt lebeszélni bármiről is.
- Emlékeztesd rá, hogy egy hónapja ezt csinálja, szóval már elég lesz- temette fejét újra a nyakhajlatomba és nyomott egy puszit a bőrömre.
- Ezt most hagyjátok abba!- parancsolt ránk apám, amikor belépett a helyiségbe.
Arra a nem mindennapi látványra érkezett, hogy egyetlen szem lánya a konyhapulton ülve ölelkezik egy Senjuval, amíg az éppen a nyakát csókolgatja. Már az arcán is látszott, hogy nem tetszik neki, amit lát, pedig én teljes mértékben élveztem. Tobirama csókjait és apa arcát is.
- Nem hiszem el, hogy bezavarsz- motyogta Tobirama, miközben megfordult, így szembetalálta magát egy eléggé ideges, szinte lángoló szemű Uchiha Madarával.
- Hála az égnek, hogy bezavarok- huppant le az asztalhoz.- Képzeld el, ha nem én jöttem volna, hanem Izanami! Kezdhetnétek magyarázkodni és akkor mégis mit mondanátok? Hm?!
- Apa, nyugodj le- forgattam meg a szemem, miközben leugrottam a konyhapultról és leültem vele szemben.
- Mit csinálnak a gyerekek?- kérdezte Tobirama kényelembe helyezve magát mellettem.
Apának a tekintete extra dühösből egyből átment sugárző örömbe. Egy kicsit se volt fura... ja neeeem.
- Alszanak, olyan aranyosak- mosolyodott el.
- Persze, hogy azok, hiszen az én gyerekeim- vontam vállat.
Apám csak nevetve megcsóválta a fejét, Tobirama pedig mosolyogva hozzámhajolt. A hajamat átdobta a vállam fölött és nyomott egy puszit a nyakamra. Ekkor apa tekintete a rámsiklott és észrevette a kiszívott bőrömet, amit eddig a hajam eltakart.
- Akarjam tudni, hogy azokat hogyan szerezted vagy ha megtudom félő, hogy kinyírom a Senjut?- kérdezte ingerülten, miközben felvont szemöldökkel pillantott Tobiramára.
- Öhm... ha azt mondom, hogy elégettem a serpenyővel, elhiszed?- köhintettem kínosan.
- Nem- vágta rá azonnal.
- Akkor nyugodtan maradj az első elméletednél, amúgyis igaz- vont vállat lazán Tobirama, majd állva apám fürkésző pillantásait, elindult a hálószobába.
- Remélem veszel magadra valamit!- kiáltotta utána a mérges Uchiha, egyértelműen arra utalva, hogy takarja már el valamivel a meztelen felsőtestét.
- Inkább leveszem a nadrágom is- hallottam meg Tobirama hangját.
Amíg én röhögni kezdtem a poénján, apa halántékán vadul lüktetni kezdett egy ér. Még mindig nevetve a kezére tettem a sajátom, mire végre rámnézett és eltűntette a Mangekyou Sharingant is, amivel eddig Tobirama után bámult.
- Kim, értekelném, ha mindezeket zárt ajtók mögött csinálnátok.
- Hogyne... melyik ajtót zárjam be?- vontam fel a szemöldököm ártatlanul, mire pislogás nélkül meredt rám.
- Most röhög a vakbelem- varázsolt magára egy erőltetett vigyort, amit inkább vicsorgásnak hívnék.
- Kim, valaki felébredt és rettentően hiányol- érkezett meg Tobirama Iwatoval a kezében.
Mosolyogva átvettem tőle, majd pillanatok alatt megszűnt a nyöszögése, ahogy észrevett. Vigyorogva nézett rám, miközben felálltam és elindultam a hálószobába, hogy felöltöztessem. Iwato úgy kapálózott, mintha most venné csak észre, hogy vannak kezei és lábai. Végül nagy nehezen ráadtam a ruháját, közben pedig Izanami is felébredt.
- Szia, anya!- ölelte át a lábam.
Lehajoltam hozzá és felkaptam, majd leültettem Iwato mellé az ágyra.
- Jól aludtál?- nyomtam egy puszit a fejére.
- Igen! Apa itthon van?- kérdezte reménykedve.
- Kint van a konyhában.
- Ez az!- kiáltott fel mosolyogva, majd elindult kifelé.
Amint végeztem Iwato öltöztetésével és megetettem, felkaptam a karjaimba. Kisétáltam a többiekhez a konyhába, ahol Izanami az apja ölében ülve magyarázott valamit lázasan.
- Mit szóltok?- kérdezte vigyorogva.
- Hogy is mondjam...- húzta el a száját Tobirama.
- Tökéletes, ne is figyelj apádra- legyintette apa, mire értetlenül ültem le közéjük.
- Mi a téma?- kérdeztem.
- Képzeld, anya, kitaláltam valamit!- kezdett bele lázasan Izanami.- Rég találkoztam Izunával és Hashiramával, ezért eldöntöttem, hogy náluk fogok tölteni egy-egy napot.
- Aha... ez szuper- mosolyodtam el.
- Nem tudom eldönteni, hogy ki miatt aggódjak jobban- motyogta Tobirama.
- Miért, apa? Nem tetszik?- biggyesztette le ajkait Izanami.
- Dehogynem, ez nagyszerű öltel volt, kicsim- vágta rá Tobirama.
Izanami győztesen elvigyorodott és rámpillantott. Nevetve megráztam a fejem, amiért ilyen gyorsan meg tudta győzni az apját erről. Mondjuk Izanaminak lehetetlen ellenállni, ahhoz túl cuki.
- Akkor ma nagypapával elmegyek Izunához.
- Ő is ott lesz?- tátotta el a száját Tobirama.
- Még szép. Jobb két Uchiha, mint egy, nincs igazam Tobirama?- kérdezte szórakozottan apám.
- Én inkább a nullára szavaznék- motyogta.
- Látod, drágám? Megint kezdik- magyaráztam Iwatonak, de szavaimat eredetileg a szócsatát vivóknak szántam.
Értették a célzásomat, mindketten befogták és inkább Izanamit hallgatták, aki tovább magyarázott arról, hogy mivel fogják tölteni a délutánt Izunánál. A bújócska és fogócska része még tetszett apámnak, de ami azután jött, az kicsit lelombozta a lelkesedését.
- Aztán befonom nagypapa haját!- jelentett ki Izanami vigyorogva.
- Miért nem inkább Izunáét?- kérdezte apa összerezzenve.
- Igaz!- kiáltott fel Izanami csillogó szemekkel, apa pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.- Mindkettőtök haját befonom!
- Mi? Én nem ezt mondtam!- tiltakozott apa, de mit sem ért el vele.
Ha Izanami valamit a fejébe vesz, az úgy fog történni, ha akarja, ha nem. Tobiramával alig tudtuk visszafolytani a nevetésünket, amit apa arckifejezése csak fokozott. Kétségbeesetten próbálta meggyőzni Izanamit arról, hogy az ő haját hagyja békén, de a lányom hű maradt az elképzeléseihez. Amikor meghallottam a csengőszót, Iwatot apa kezébe adtam és kisétáltam a bejárati ajtóhoz. Szélesre tártam azt és Sasukét pillantottam meg, akinek Hanako a kezét szorította.
- Sziasztok! Jöttél játszani Izanamihoz?- kérdeztem a kislányt, aki mosolyogva bólintott.
- Nem baj, ha itthagyom egy kicsit?- kérdezte Sasuke.
- Dehogy, segíthet Izanaminak befonni apám haját- legyintettem.
- Hogy mi?- nevetett fel hitetlenül az Uchiha.
- Mindegy, gyere be nyugodtan- mosolyogtam rá Hanakora, aki azonnal be is szaladt.- Csak majd Izunához menj, Izanami mindenképpen vele akar játszni ma, szóval ott töltik a délutánt.
- Nem fog zavarni?
- Madara bácsi!- hallottuk meg Hanako boldog kiáltását, majd rögtön utána Tobirama röhögését.
- Nem hiszem- mondtam visszafolytott röhögéssel.
- Akkor jó- indult el Sasuke nevetve.
Visszasétáltam a konyhába, ahol csak Tobiramát és Iwatot láttam. Kérdőn fordultam felé, mire fejével csak a nappali felé biccentett, majd visszatartott röhögéssel jött utánam. Amikor beléptem a helyiségbe, azonnal számra tapasztottam a kezem, hogy véletlenül se nevessek fel. Apa a földön ült, enyhén szenvedő arckifejezéssel, mögötte állt a két kislány és éppen a haját választották kétfelé. Aztán elkezdték ügyetlenkedve befonni apám sötét haját két fonatba.
- Segíts- tátogott nekem apám, én pedig éreztem, hogy maradék kitartásom is elfogyott.
Utolsó pillanataimban még kiszaladtam a konyhába, de ott útjára engedtem röhögésem. Hitetlenül pillantottam fel Tobiramára, aki szintén nevetett és még a karjaiban pihenő Iwato is kacagni kezdett.
- Hallom ám!- kiáltotta apám mérgesen, de ez csak méginkább megnevettetett.
A shinobi világ egyik legfélelmetesebb, legerősebb ninjájának, akitől mindenki retteg, éppen két gyerek fonja a haját. Te jó ég, a hasam bele fog fájdulni a röhögésbe ettől a látványtól!
- Remélem apádék nem fognak semmi marhaságot tanítani Izanaminak- motyogta Tobirama, amikor sikerült abbahagynunk a nevetést.
- Ne aggódj- legyintettem és visszasétáltam vele a nappaliba.
Helyet foglaltunk a kanapén és onnan figyeltük a kislányok ügyködését. Mit is mondjak? Nagyon szépek lettek a fonatok, kár hogy apának annyira nem tetszett. De azért mosolyogva megköszönte a gyerekeknek az "áldozatos munkát", majd ahogy a kislányok beszaladtak Izanami szobájába, apa azonnal kibontotta a haját. Na nem baj, majd később befonják neki még egyszer, hogy Izuna is kapjon röhögőgörcsöt a látványtól.