Beépített érzések

17. rész

|Hannah szemszöge|

Szóval a többiekkel beláttuk ,hogy ez a falács lopás nem volt túl hasznos ,annak ellenére ,hogy akciónk végére 3 is gőzölgött a kezünkben. Legalábbis mindenkiében ,kivéve az enyémben.
- Enned kell. - suttogta a fülembe Noah lágy hangjával.
Egy - a régitől jóval messzebb elhelyezkedő - sikátorban "bújtunk" el ,minden nyomot eltüntetve magunk mögött. A kameráknak kitöröltem a felvételeit ,leütöttem az őrt ,majd egyszerűen megcsináltam. Ezek után nem is kapcsoltam vissza azon az útvonalon a kamerákat amin mentünk.
- Én megtanultam milyen ,amikor nem eszünk hetekig. - sütöttem le a szemeimet.
Noah hangja törte meg a csendet. A többiek a sikátor másik végét fedezték fel , szóval csak ketten voltunk.
- Én is. - felelte ,majd az agyam kattogni kezdett ,a gondolataimtól alig hallottam ahogy Noah bizonytalanul hozzátesz valami "Azt hiszem" félét.
- Hm? - adtam ki a szónak nem nevezhető ,"ezt meg hogy érted"nek titulálható apró felbolydulást.
- Eddig nem emlékeztem arra ,hogy szereztem az erőmet ,a kiskoromból se sokra. De most beugrott néhány dolog. Hannah Collins az igazi neved ,ugye? - kérdezte ,mire egyszerre képedtem el és sikoltottam volna fel.
Egyrészt ,mert Noah pontosan tudja ,mi az igazi nevem , másrészt pedig eszembe jutott ,hogy mikor kijutottunk és már nem voltunk veszélyben megkérdezte tőlem azokat a dolgokat amikre most rájött. Egyikre sem emlékeztem a saját múltamból.
- Tudom , hogy tudod a nevem - suttogtam a fülébe ,majd egy apró puszit nyomtam a szájára , amitől elképedve nézett rám. Még mielőtt megszólalhatott volna hirtelen történő első csókunktól (ami inkább puszi volt) folytattam. - Mire emlékszel?
- Öhmm.. először is arra ,hogy egy Hannah Collins nevű lányt vettem feleségül az oviban , tisztán emlékszem , még az óvónők is gratuláltak. - mondta ,mire halkan felnevettem. - Nevetnék veled ,de megdöbbentően hasonlított rád. - közölte ,majd egy pillanatig a döbbenet aztán egy gúnyos mosoly ült ki az arcára. - Kémeset játszott az oviban ,elég sokat , és ő is mindig megakart csókolni. - folytatta , majd mélyen a szemembe nézett és már-már majdnem megtörtént az első valódi csókunk ,de a többiek odakiabáltak felénk , hogy indulnunk kéne semmit nem érzékelve abból ,amit csináltunk.
De hova induljunk? Nem tartunk sehova. Nincs célunk. Sehova nem mehetünk.
Mégis feltápázkodtunk , először Noah ,majd felsegített engem is maga után a földről és olyan közel húzott magához , hogy már azt hittem újra ajkaimra akarja tapasztani övéit ,szinte éreztem a lehelletét ,de helyette megszólalt.
- ...és azóta is megakar csókolni. - mosolyodott el gúnyosan ,mire az eddig alig szárnyaló lepkéim (amik eddig azért nem éledtek fel , mert magamat adtam ,vagy mert Noah "csak egy küldetés volt") úgy gondolták kiakarnak törni ,hirtelen pedig elhatároztam magamnak ,hogy bár nem emlékszem semmilyen kiskori emlékre és butaságnak tartom ,hogy Noah ezt (valószínűleg) álmodta mégis valóra váltom neki. De főképp : magamnak. Noah minden részletet kihagyva folytatta.
- Emlékszem egy kapura. Amibe kiskorunkban véletlenül átmentünk. Nekem azóta van szupererőm.
A sikátorból kiérve egy furgon állt meg előttünk ,elsötétített üvegeit bámulva megijedtem ,ugyan még nem láttam ,hogy a cégnek hasonló lenne ,mégis borzalmas látvány volt. És borzalmas nagy félelem érzet tört rám.
- Hannah Collins?! - meredt rám döbbenten a két középkorú különböző nemű ember ,akik ezután le sem vették a szemüket rólam.
Ismerősek voltak. Talán a kémtársaságtól. Basszus! Peterson biztos ,csak olyat küld akit nem ismerek. Vagy nem is tudom. Nem minden helyzetben ismerem ki.
- Apa?
- Anya? - Szólt felváltva a két iker ,én pedig döbbenten néztem rájuk.

Chloe 💙