Animeboy×Reader (Kérések Zárva!)

Otoya x [Reader] "Csak én vagyok az!"

Ez is geeyuuu kérésére, remélem tetszik, igyekeztem vele😅

Komótosan sétáltam be a kollégiumba. Egy újabb átlagos napom.

Igen, de csak addig.

Miközben szokásosan felmentem a szobámba, és leheveredtem, megláttam egy arcot. Mivel én egyedül vagyok a szobában nagyon negijedtem, és elkezdtem párnákkal dobálni.

- Nyugi! Csak én vagyok az. - bukkant fel a vörös hajkorona.

- Otoya! - lepődtem meg. - Mit keresel itt?

- Sajnálom [Neved]-senpai, de csak te vagy egyedül (mármint egyedül egy szobában) így nem tudtam máshova bújni. - mentegetőzött.

- Oké, oké. - mondtam. - De ki elől menekülsz?

- Natsuki...- mondta, nekem pedig leesett. A főztje elől! Ami híres az iskolában! Híresen rossz...

- Már megint meg akarja valakivel etetni? - nyitottam ki résnyire az ajtót, kikuntatva, hogy itt van-e Natsuki. Hál istennek nem volt.

- Igen...- mondta elszörnyedve. - Néha nehéz egy ilyen ember barátjának lenni...

- Otoya? - lepődtem meg. A mindig vidám, barátságos Otoya, még sose mondott nekem ilyet. Talán csak elnyomja a valódi érzéseit.

- Huh. Semmi. - nézett oldalra, elrejtve zavarát.

- Tudod...- kezdtem bele. - Ilyenkor elég aranyos vagy.

Otoya csak meglepődötten fordult felém, majd, miután konstatálta, hogy nem vagyok normális, kirohant. Talán pont a legrosszabbkor, ugyanis Natsuki éppen a nevét kiabálta.

- O..francba. - suttogtam magamban, majd Otoya után rohantam ,megfogtam a pólóját, és a legközelebbi szobába löktem. Én, hogy Natsuki ne vegye észre amit csináltunk, kint maradtam, és nézelődtem.

- Ooo. Natsuki! - mosolyogtam rá.

- [Neved]-chan! Nem láttad errefelé Otoyát? - érdeklődött.

- Nem. Miért? - tettettem az ártatlant.

- Csak meg akartam kóstoltatni vele az új sütijeimet. - mondta szomorúan, majd elballagott. Azonnal rámtört a lelkiismeretfurdalás, így Natsuki után futottam, és felajánlottam, hogy én megkóstolom.

- Komolyan? [Neved]-chan olyan kedves vagy! - ölelt meg.

- És...Egyébként mit sütöttél? - kérdeztem félve.

- Muffint! Banánosat! - mondta boldogan, miközben elrángatott a konyhába. Ez egész normálisan hangzik.

Igen...csak hangzik. Amint megláttam a muffinokat azonnal hányingerem lett. Azon kívül, hogy oda volt égetve, és a banán a tetején már elponyhadt, még volt rajta valami szósz.

- Mi..az a szósz? - kérdeztem, elkerülve azt, hogy öklendezzek.

- Az a csodaszószom! - jelentette ki Natsuki büszkén. Nem akarom tudni mi van benne....

- Natsuki... Az ott tojáshéj? - mutattam az egyik muffin tetejére.

- Lehet maradt benne egy kicsi. - mosolygott.

Miközben nekem magyarázta az összetevőket, valaki elvette a muffinokat.

Én, belül teljesen meglepődtem, azonban ezt nem akartam mutatni, így csak mosolyogva hallgattam Natsukit.

Miután Otoya elvitte a muffinokat, és meglepődötten kitágult pupillákkal néztem Natsukira.

- Natsuki! - mutattam az asztalra. - A muffinok! Eltűntek!

- Neeee! - borult térdre. - Akkor majd szólok ha kész le...

Mondatát nem tudta végigmondani, ugyanis leesett a szemüvege.

Én csak ijedten néztem rá, majd elrohantam ki.

- Srácok! - kiabáltam (igen, mert ugye a lánykollégiumban vagyunk). Bár szerencsére a muffinokkal egyensúlyozó Otoya nem jutott messzire így neghallotta a kiabálásom. - Satsuki! Itt van!

Otoya vette a jelet, és elfutott a fiúkollégiumba, szólni a többieknek. Bár a muffinok a földön landoltak, szóval ràm nézve ez nem volt jó ötlet.

- Ki vette el Natsuki süteményeit? - jött ki Satsuki. Én majd bekakiltam, hiszen Satsuki nagyon ijesztő. Ezt a felét alig ismerjük páran. Bár a mindig vidám, és mosolygós Natsukiról ezt senki se gondolná, mégis, akik tudják nem mondják el senkinek.

Mire a srácok ideértek, én félig meghalltam, akkora nyomást helyezett rám Satsuki. Egyik kérdésére sem válaszoltam, így egyre idegesebb lett, végül pedig elfogyott a türelme, és a fejem mellé csapott.

Ijedten néztem a betört falra, ami most valószínűleg az én koponyám lenne, ha Satsuki nem akarná, hogy Natsukit gyilkosnak ítéljék. Csak azért menekültem meg, mert Satsuki szereti Natsukit? Ez nem ér!

Otoya és Sho megfogták Natsuki két kezét, hogy ne tudjon ütni.

Eközben Tokiya és Masato szobákba nyitogatott, hátha van valakinek szemüvegje. Mondjuk ez miatt perverznek ítélték el őket, és az arcukba párnákat dobáltak, de ez látszólag nem zavarta őket.

Odamentem hozzájuk, hogy majd én keresek szemüveget, ők pedig megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

Pedig nem kellett volna...

Satsuki kiszabadult Otoya és Sho szorításából, majd felénk (pontosabban felém) dobott egy széket.

Mindenki meglepődötten nézett, én pedig megpróbáltam kitérni előle. De lehetetlen volt. A szék nagy csattanással csapódott a mellkasomnak, én pedig vért felköhögve fogtam a fájó pontot... Majd az utolsó emlékeim azok, hogy Otoya és a többiek felém futottak...

Csak egyet bántam...hogy nem mondhattam el Otoyának..hogy szeretem.

Na hello hello!
Igazából tudom, tudom, ez egy csodás befejezés, de rátok hagyom a döntést, hogy meghaltok, vagy túlélitek😄
Esetleg ha kell, csinálok neki egy befejezést🤗
Vagy rábízom a képzelőerőtökre🤗
Na sziasztok!