Animeboy×Reader (Kérések Zárva!)

Otoya x [Reader] Befejezés

Folytatáááás. Jeeeej.
Remélem így rendes befejezést adhattam a történetnek😄

A temetés mindig szomorú.

Ez most se volt másképpen. Síró emberek, és könnyekkel küzködők. Bár ő nem ezt akarná. Egy életvidám, izgága ember volt. Nem akarná, hogy miatta sírjunk. Ő csak mosolyt akar csalni az arcunkra.

Mégis, nem tudtam magamban tartani. Muszáj volt sírnom. A többiek is ezt gondolták. Senki se gondolt most a csapatra. Csak a barátra. Aki itthagyott minket, aki bár nem szándékosan, de ezrek szívét törte össze.

A stáb, aki vette az adást se bírta könnyek nélkül. Nem lehetett bírni. Mert ez váratlan volt, senki se számított rá.

Szomorúan néztem a Starish megmaradt tagjait, akik csak könnyükkel küzködve nézték a sírt. Natsuki mosolya eltűnt. Bánatos volt, és teljes bűntudata volt. Pedig tudjuk, hogy nem szándékosan csinálta.

Nem az ő hibája volt...

Vagy azt hitéttek valami ilyesmi lesz, mi?😁
Dehogyis, nem szántam ilyen véget (amúgy de, megfordult a fejemben, de RimRim, és mindenki megölne, ha azt hoznám ki, hogy végül Otoya hal meg).
Szóval akkor most már élvezzétek a rendes befejezést😄

Az ágyam puha volt...nem emlékeztem semmire. Mi történt? Hol vagyok?

Egy vörös hajú fiú nézett rám idegesen, majd szólt egy nővérnek, hogy ébren vagyok.

Nem is tagadhattam volna, a fiú nagyon helyes volt, azonban jelenleg semmire se emlékeztem.

Ki ő? Ki vagyok én?

A szüleim aggódnak vajon? Egyáltalán vannak szüleim? Hol dolgoztam, hol tanultam? Mi volt az álmom?

- Te... - kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Ne beszélj [Neved]! - szólt rám. - Most nem szabad.

Én engedelmesen hallgattam, ő pedig közben folyton csacsogott. Legfőképpen azt kérdezte, hogy tényleg minden rendben van-e velem, és, hogy nem fáj-e valahol. Mivel csendre intett nem válaszoltam, ami egy kínos csendet váltott ki.

- Öhmm...- köszörülte meg a torkát. - A többiek is kint várnak. Ha szeretnéd behívom őket.

Többiek? Kik a többiek? Bár nem tudtam kik ők, éreztem, fontosak lehetnek számomra. Így csak bólíntottam egyet.

A fiú pár pillanat múlva vissza is jött egy csapattal. Vele együtt 7-en voltak a csapatban.

Mármint. Csapat? Milyen csapat? Ők számomra vadidegenek. Eddig csak arra jöttem rá, hogy a nevem [Neved], ezen kívül minden emlékem elveszett. Nem emlékszek semmire.

- [Neved] jól vagy? -záporoztam újra a kérdések. Vajon fontos lehettem nekik? Vajon hasznos voltam?

- Hagyd, nem válaszol. - mondta a vörös hajú fiú. Persze, hogy nem, mivel megkért rá.

- Fogadjunk, hogy te kérted meg rá! - válaszolt egy törpe, szőke hajú, és kék szemű gyerek. - Elvesztél az atyai gondoskodásban, és ilyet kértél tőle.

- De...- tagadta a vörös hajú égő arccal. Legalább passzoltak. Valószínüleg eszébe jutott, hogy mégiscsak ő kért meg rá, így csak égő arccal elfordult.

Az orvos egyébként nem nagyon kapott utat, így csak hosszú idő elteltével vettük észre, hogy itt van.

- Elnézést. - motyogták a fiúk egyszerre.

- Semmi gond. - mondta a doki, hogy kedvesnek tűnjön, azonban a tekintete mindent elárult. Meg tudta volna ölni a fiúkat. Bár azt se értem, hogy engedhették be őket...

A doktor megvizsgált majd kérdezgetett pár dolgot.

- Hmm..gondoltam. - motyogta a doktor.

- Mit gondolt? - kérdezte valaki. Csukott szemmel nem tudtam, hogy ki az, de biztos nem a Vörös hajú volt. Neki nem ilyen a hangja.

- Szerencsére csodával határos módon a bordái, és minden egyéb csontja, és szerve rendben van...azonban... - mondta a doktor.

- Azonban?

- Sajnos Amnéziája van. - mondta szomorú hanggal a doktor. - Amiket kérdeztem tőle, azok a tipikus kérdések voltak. Pl, hogy emlékszik-e ti kik vagytok. Nem emlékszik. Vagy azt, hogy a balesetre emlékszik-e, de semmire se emlékszik. Még a szülei nevére se.

Egy elcsukló hangot hallottam. A bűntudat csak úgy hasított abból az egy hangból.

- És akkor...- kérdezte a vöröske. - Felállhat?

- A biztonság kedvéért ma még feküdjön. - mondta a doki. - Holnap már felállhat,azonban erre a hétre bent tartjuk. Megfigyeljük, hogy romlik-e az állapota. Ha nem, hazaengedjük. Azonban elég kicsi az esélye, hogy az amnézia elmúlik. Valószínüleg semmire se fog emlékezni ami eddig történt.

A szobára kínos csend telepedett. A szuszogáson kívül semmit se lehetett hallani. Végül a doktor kijelentette, hogy elmegy.

A többiek is lassan tàvoztak, egyedül a Vörös hajú fiú fordult vissza utoljára.

- Én Otoya vagyok! - mosolygott rám szomorúan. - Ne felejts el. Holnap is jövök. Ha megengedik felviszlek a tetőre.

- Szia, Otoya! - mondtam elcsukló hangon.

Otoya kiment a szobából, én pedig szinte egyből elaludtam.

Reggel arra keltem, hogy Otoya csendben besétál a szobába. Azonnal felcsillant a szemem, és köszöntöttem.

- Jobban vagy? - kérdezte ellágyult hangon, miközben leült a székre.

- Igen. - válaszoltam még kissé rekettesen.

- Egy pillanat megkérdezek valamit a Doktortól. - ment ki. Pár perc múlva vissza is jött, arcán széles mosollyal.

- Gyere. - nyújtotta felém a kezét. - Felmegyünk a tetőre!

Óvatosan felhúzott, én pedig tántorogtam egy sort, majd végül a hónomat maga alá vette, és úgy mentünk fel a tetőre. Otoya odavitt egy padhoz, majd leültetett.

- Olyan szép idő van ma. - nézett az égre.

- Hé. Otoya. - kezdtem bele.

- Igen? - nézett rám.

- Te szomorú vagy, hogy ez történt? - tettem fel a kérdést, ami már napok óta nem hagyott nyugodni.

- Persze, hogy nem! - vigyorgott rám. - Hiszen ez egy új kezdet!

Na hát akkor, remélem tényleg tetszik ez a befejezés.
Próbáltam sietni vele, és azért hoztam már most, mert ha a legvégére raktam volna mindenki elfelejtette volna :D
Na további szép napot, és hétvégét!😄