A zongora hangja | Niall Horan FF

▫39.Fejezet▫

Kimberly

Reggel az ébresztőm előtt pár perccel keltem fel. Nagyon utálok előtte ébredni. És hurrá, újra egy újabb csodás hétfőre virradt a reggel. Mivel már nem volt értelme visszaaludnom, ezért inkább felkeltem a további szenvedés helyett. Kiválasztottam a szekrényemből a mai napra a ruháimat, majd a fürdőszoba felé intéztem az utamat. Meglepő volt látni, hogy nem néztem ki olyan rosszul, mint amilyen rosszul éreztem magamat. Fáradt voltam, hiába aludtam eleget, fájt a fejem, a hangulatom pedig változatlanul nem volt a régi. Túl sok volt nekem az elmúlt két-három hét.
Felöltöztem, fogat mostam, kifésültem a kócos hajamat, dobtam magamra egy kevés sminket, majd egy mosolyt erőltetve magamra lementem a földszintre. Meglepődtem, amikor láttam, hogy csak Adam reggelizik. Szüleimnek nyoma sem volt, pedig ilyenkor még ők is itthon szoktak lenni.
-Anyáék?-vontam össze a szemöldökömet kérdőn, miközben a hűtőben kezdtem kutatni reggeli után.
-Korábban elmentek, még munka előtt be kellett ugraniuk valahova-magyarázta teli szájjal artikulátlanul. Szinte kongott a hűtő az ürességtől, ezért nagyon reméltem, hogy valami boltba ugrottak be. Azért szerencsére egy szendvicset össze tudtam magamnak dobni, de holnap reggelre lehet már fényevővé kell válnom, ha továbbra se lesz itthon kaja.
-Értem-tudtam le ennyivel, majd leültem vele szembe. Elkezdtem magamnak csinálni egy egyszerűbb szendvicset, amit az öcsém értetlenül nézett, össze vont szemöldökkel.-Mit nézel? Neked adjam? Vagy csináljak neked is?
-Neked meg mi a fasz bajod van?-kérdezte komolyan nézve rám. Bár lehet a kérdés nem volt a legszebben feltéve, pontosabban Adam nyelvén volt megfogalmazva, de nem tűnt bunkónak. Tekintete kíváncsi volt, talán még kicsit aggódott is értem, ami tőle nem megszokott.
-Nincs semmi. Mégis mi lenne?-húztam zavart mosolyra ajkaimat, ezzel kicsit oldva a feszültséget, nem mellesleg takarva a bajaimat vele.
-Napok óta feltűnően szar kedved van, még az orvosi miatt sem lettél annyira boldog, mint amennyire először hittem volna. Most meg felajánlod a kajádat. Kedves vagy... Mi a szar bajod van neked?
-Semmi, Adam! Baj, ha nem vagyok bunkó? Baj, ha kedves vagyok?-ittam bele a reggeli kávémba, ami váratlanul nagyon forró volt. Kedvem lett volna az öcsém arcába köpni.
-Logan miatt vagy ilyen?-kérdezősködött tovább.
-Leszarom Logant. Nem hiányzik, sőt. Nem érdekel. De csak, hogy tudd... Attól, hogy köztem és közötte vége van a dolgoknak, nyugodtan találkozhatsz vele. Tudom, hogy anyuval együtt ti nagyon bírtátok.
-Nyilván nem fogod megtiltani, találkozhatok-e a haverjaimmal vagy sem-forgatta meg a szemét, közben sietősen belapátolta a rántottája utolsó darabjait.-Egy új csávó miatt vagy ilyen?
-Mármint milyen?-játszottam a hülyét, pedig pontosan tudtam, mire gondol. Csak nem volt kedvem már vele is erről beszélni.
-Nem tudom. Ilyen... Furcsa. A múltkor még úgy mosolyogtál mindenen, mint egy eszelős, most meg rossz rád nézni, olyan bánatos képet vágsz.
-Igen, lehet egy új csávó van a dolgok háttere mögött, de már mindegy. Menj a suliba, el fogsz késni-zavartam ki inkább a lehető legkedvesebben, még mielőtt tovább faggat. Nem akartam a hétfő reggelt, az egész hetemet pityergéssel kezdeni, azért, amiért amúgy nekem nem kellene.
Adam a fejét csóválva vette fel magára a táskáját, aztán elköszönt, és elindult a suliba. Igaza van. Kezdenem kellene valamit magammal. Hiányzik a régi énem. Csak el kell engednem Niallt, ami egyszerűnek tűnik, tekintve, hogy sosem volt az "enyém". Mégis, ezt véghez vinni sokkal nehezebb, mint fejben eldönteni, hogy ezt kellene tennem. Nem Niall az egyetlen férfi a földön, mégis, annyira ragaszkodom hozzá! Pedig, ha jobban belegondolok... Szerintem alig tudunk valamit egymásról. A személyisége fogott meg, illetve az a kevés dolog, amit megtudtam róla, de ennyi. Oké, többet tud rólam, mint bármely más volt tanárom, de még ez sem sok. És én sem tudok róla sokkal többet.
A reggeli nehézkes indítás után a kutyakozmetikába érve Lily és a hétfői pörgése fogadott. Sosem fogom megérteni, hogy lehet valaki ennyire hiperaktív egy ilyen reggelen. Szerencsére a legjobb barátnőm mindig fel tudja dobni a napjaimat, legyen az jó vagy éppen rossz, így ma is számíthattam rá. Sosem hagy időt a szomorkodásra. Hangos nevetések közepette tettük rendbe a kutyákat, végeztük a dolgunkat. Nagyon vicces volt, mert Lily emlékeztetett rá, hogy ma a zeneiskolában nem csak zongoráznom kell majd. Ettől titkon eléggé megijedtem, és bevallom őszintén, nem örültem neki, hogy emlékeztetett rá. Sosem énekeltem még senki előtt így "komolyabban", ha nem nézzük az énekórákat a suliban. Nem vagyok izgulós típus annyira, de ez most mégis azzá tett. Azzal próbáltuk leküzdeni ezt az érzést, hogy mivel a legjobb barátnőm ismerte a tanult dalt, ő Niall részét próbálta énekelni, én pedig a sajátomat. Kicsit így viccesre sikerült az "előpróba", ezzel pedig legalább feldobtuk az amúgy unalmasnak ígérkező munkát, sőt, még hülye Niallt és a hülye óráját is elfeledtette velem. Ez egészen munkaidő végéig tartott.
A kocsiban ülve, ahogy közeledtem a zeneiskola felé, egyre rosszabbul lettem. Idegessé váltam és nem akartam találkozni Niall-lel. Elég volt a tegnapi alkalom. Zavart, hogy van valakije, én pedig mégis szeretem. Zavart az, ha velem van, zavart, hogy jól néz ki, hogy kedves, és az, hogy szeretem. De a legjobban az zavart, hogy a tanárom. Emiatt annyira kínos ez az egész. Egyszerűen utálom.
Az órám előtt öt perccel érkeztem meg, ezért ráérősen sétáltam fel az iskolába vezető lépcsőn. A környéket ellepte a nemrég nyílt virágok friss illata, a város zaja pedig mondhatni már kellemesen keveredett az épületből kiszűrődő trombita, zongora, és a különböző hangszerek néhol hamiskás hangjával. Szeretek idejárni, mert alapból olyan nyugodt hangulata van a helynek. A bejárata előtt az a tanár úr dohányzott, aki a múltkor elkísért el az igazgatói irodába. Felismert ő is engem, így mosolyogva köszöntünk egymásnak. Meglepődtem, hogy szinte azonnal megismert, de amúgy jó érzés volt, hogy nem mindenki számára vagyok egy felejthető személyiség.
Az aulába érve találkoztam néhány diákkal, nekik is köszöntem. Az emeletre érve pedig majdnem szó szerint belebotlottam Mr.Horanbe.
Ő a tanári könyvében nézett valamit, teljesen belemerülve a lapokba, én pedig pont rápillantottam a telefonomra. Egy hülye Instagram értesítés jött, tényleg csak a másodperc töredékére néztem rá a telefonomra, de ez épp elég volt ahhoz, hogy sikeresen majdnem fellökjem. Még mielőtt megtörtént volna a baj, le tudtam fékezni a nagy lendületemet.
-Oh, elnézést, Mr.Horan-néztem rá bocsánatkérően. Nem mentem neki, hála a jó égnek, de akkor is kínos volt számomra.
-Semmi gond, Kimberly-mosolyodott el kedvesen. Istenem, az a mosoly! Mintha direkt egyre kisebb darabokra akarná összetörni a szívemet, azzal, hogy ilyen helyes, miközben van barátnője.-Minden rendben van?-kérdezte, mialatt mindketten elindultunk a terme felé. Úgy fürkészte az arcomat, mintha tudná, hogy mit érzek iránta és a mai óra iránt.
-Hát... Igen. Minden oké-vágtam rá kisebb habozás után. Idegesen betűrtem egy hajtincset a fülem mögé, ez idő alatt erősen reménykedtem, hogy ejteni tudjuk ezt a témát.
-Akkor jó. Felkészültél a mai órára?-kezdett el csevegni, miközben kinyitotta a termet.
-Hamarosan kiderül-nevetem el magamat zavartan.
Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült a tanári asztalához. Lerakta a cuccait, aztán kihúzta a fiókot és elővett belőle kettő lapot. Ez idő alatt én leültem vele szemben az egyik padhoz, kíváncsian várva arra, mégis mit akar nekem adni. Próbáltam természetesen viselkedni, nem úgy nézni rá, mintha a világ legjobb pasija lenne, de nem ment könnyen, mivel számomra nekem ő jelentette a világ legjobb pasiját. Nem meglepő, de ma is tökéletesen nézett ki. Haja tökéletesen állt, az összes hajszála egytől egyig. Mosolyával és tengerkék szemeivel ma is ölni tudott volna. Fehér póló volt rajta, amire egy kék csíkos rövidujjú inget vett fel, amit nem gombolt be, csak egyszerűen lazán rajta volt. Hozzá egyszerű kék farmert vett fel és egy fehér tornacipőt. Olyan lazán nézett ki, mégis tökéletes volt.
-Ugyan mára elvileg megtanultad a What A Time szövegét, azért itt van nálam a fénymásolat róla-szakította félbe azt, hogy a tekintetem elidőzött rajta. Még jó, hogy közbeszólt. Fogalmam sincs, milyen fejem lehetett közben.
-Szóval nem bízik bennem-jegyeztem meg elképedve. Kicsit csalódott voltam. Ismerhetne már annyira, hogy legalább azt tudja, nem olyan vagyok, aki nem tanulja meg a dolgokat. Még hétvégén is bejöttem a Slow Hands-et gyakorolni, hogy menjen, megállás nélkül a What A Time szövegét gyakoroltam, de ő nem bízik bennem.
-Nem erről van szó. Csak jó, ha itt van. Ki tudja, mi miatt kell belenézni.
-Hát persze-mondtam. Felesleges volt szépíteni a dolgokon, a szememben már mindegy volt.
-Oké. Akkor, még mielőtt belekezdenénk az éneklésbe, gyakoroljuk a zongorát. Tegnap ugye bent voltál, aztán én is bejöttem hozzád. A tegnapi próbát mindenképpen hatásosnak mondanám, szerintem sokat segített. Jó volt, hogy gyakoroltad azokat a részeket, amiket nem tudtál először, így már biztos tudsz lenni legalább már azokban a részekben is. A szorgalmad mindenképpen említésre méltó, és az, hogy tényleg gyakorolsz és próbálkozol, amíg nem lesz tökéletes az adott sor. Ha ilyen gyorsan tanulsz, ilyen jól, akkor az előadásra tökéletes leszel. Sőt, bőven lesz időd gyakorolni. Tagadhatatlanul van érzéked a zenéléshez, ez lehet részben a zeneiskolás múltadnak tudható be. Remélem, az éneklés is ilyen jól fog menni-foglalta össze az eddigi teljesítményemen. Kicsit elmosolyodtam rajta, mivel nem számítottam rá, hogy úgymond majd így szóban értékelni fog, de nagyon jó érzés volt, hogy ilyen véleménnyel rendelkezik rólam.
-Ne legyen abban olyan biztos, hogy az éneklés is ennyire jó lesz-válaszoltam, szokás szerint megragadva a lényeget.
-Látom, sikerült megfognod az egészből a lényeget-nevette el magát, majd felállt a helyéről, és fejével a zongora irányába biccentett.-Gyere, haladjunk tovább.
Előhalásztam a táskából a lapot, amelyre a Slow Hands volt leírva, majd követtem a tanáromat.
Először elgyakoroltatta velem azt, ameddig tegnap eljutottunk, végül rátértünk az újabb adagra. Ma valahogy nem nagyon tudtam úgy koncentrálni, mint ahogy az máskor tőlem megszokott volt. Ezt Niall is észrevette, de ahelyett, hogy szóvá tette volna, hogy ma igen béna vagyok, türelmesen segített. Mondta, hogy fussak neki újra, ha nem megy. Némely sorokat meg is mutatta, hogyan kellene eljátszani, hogyan hangzana tökéletesen. Azt tanácsolta, hogy inkább kezdjem elölről a problémás részt, minthogy megharagudjak magamra vagy a zongorára. Nagyon rendes volt.
Két hang között felpillantottam a falra, lehetőleg nem túl feltűnően. Az óra azt mutatta, nagyjából tíz perc, és mára vége van a zongorának. Elkezdtem reménykedni, hátha megfeledkezett Niall az időről, így a dalról is, de sajnos nem így lett. Mintha megérezte volna, hogy ezen töröm a fejemet, még egyszer elpróbáltatta velem zongorán az általa írt dalt, majd a kezébe vette a What A Time szövegét.
-Oké, akkor most térjünk rá erre, ha már készültél rá.
-Utálok énekelni. Maga a megkérdezésem nélkül íratott fel-pillantottam rá szúrósan, amit ő egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Baromi aranyos.
-Tessék, itt egy szöveg!-nyújtotta át nekem az egyik lapot. Kelletlenül felálltam és átvettem tőle azt, közben azon járt a fejem, mégis hogyan tudnám megölni magamat egy darab papírral.-Van benne olyan rész, amit úgy érzel, hogy nem megy?
-Az egész, mivel nem tudok énekelni?!
-Kimberly, nem áll jól, ha flegma vagy-mondta. Idegesen a plafonra emeltem a tekintetemet, aztán inkább elszámoltam magamban háromig, még mielőtt válaszoltam volna. Elmondtam, hogy a szöveget illetően nem érzek bizonytalanságot, a hangommal kapcsolatban viszont annál inkább.-Rendben, ezen tudunk segíteni. Kérlek, énekelj egy skálát.
-Ez most komoly?-kérdeztem szenvedve.
-Igen. Tudod... Dó, ré...
-Tudom, hogyan kell skálázni!-szakítottam félbe idegesen. Nem hiszem el, hogy komolyan ezt csinálom. Mivel ő a tanárom, ezért nem mondhattam neki nemet, így elkezdtem.-Dó...
-Kicsit mélyebben énekeld ezt a hangot-szakított félbe, rögtön az elején. A második próbálkozás túl mély volt, harmadszorra viszont csak összejött a dó, majd végül az egész skála is. Gondolom nem kell mondanom, hogy számomra már ez felért egy szenvedéssel.-Csodás. Mielőtt énekelni kezdesz, megszeretnéd egyszer hallgatni az eredeti dalt?
-Hát persze!-vágtam rá lelkesen. Addig is megy az idő.
Niall erre előkapta a telefonját, bepötyögte a szám címét a YouTube keresőjébe, majd semmi mást nem kellett, mint hallgatnom. Az utóbbi pár napban annyiszor hallottam ezt a nyomorult számot, hogy esküszöm néha inkább kiszúrnám a dobhártyámat, csak azért, hogy ne kelljen hallanom. Nem tagadom, a  szám azért szép. Nem rendelkezik bonyolult szöveggel, de van mondanivalója. A témája pedig mi más lenni, mint a szerelem. Király lesz ezt együtt előadni a tanárommal. Már az is fura volt, hogy egymás mellett állva egyeltalán ezt hallgatjuk.
Ahogy vége lett, szinte bíztatóan nézett rám.
-Te következel.
-Ettől féltem-ismertem be őszintén. Lehet, nem vett Niall komolyan, sőt, ebben egészen biztos vagyok, mivel csak simán kinevetett, majd újra megismételte, hogy én következem.
-Nézheted a lapodat is-tette hozzá, nem mintha ezzel jobb helyzetben lettem volna.
-De jó nekem...-mormogtam kedvtelenül. Nem akartam húzni egymás idejét, ráadásul minél hamarabb túl akartam esni a dolgokon, így bármennyire nem akartam, de elkezdtem énekelni a What A Time-ot.-I feel a little nauseous and my hands are shaking. I guess that means you're close by My throat is getting dry and my heart is racing- I haven't been by your side In a minute, but I think about it sometimes Even though I know it's not so distant Oh, no, I still wanna reminisce it...
-Oké, állj! Hogy érzed, milyen volt?-szakított félbe a tanárom, amitől elbizonytalanodtam. Nyilván azért nem hagyott tovább énekelni, mert rettenetes voltam. Kit akar átverni? Minek pazarolja rám a drága idejét?
-Borzalmas voltam?
-Nem, csak nem vittél bele érzelmet, de legalább nem vagy annyira bizonytalan. Tudod, hogy miről szól a dal. Szomorú szövege van, de csak elénekled, mert azt mondtam, hogy el kell. Vigyél bele érzelmet! Képzeld magadat az énekesnő helyébe!
-Utoljára drámaórán csináltam ilyet...-forgattam meg a szememet, majd elkezdtem újra. Nagyon koncentráltam arra, amire megkért. Próbáltam beleélni magamat az énekesnő helyzetébe, így bármennyire is ciki, de én Niallre gondoltam közben. Vicces, hogy ő ebbe bele se gondolt, hogy majd ő miatt tudom érzelmessé tenni magamat ehhez a szomorú dalhoz. Átfutottam az agyamban az első találkozásunktól kezdve szinte minden. Az egészen jó pillanatoktól kezdve, egészen az elég rosszakig. Viszonylag sok dolog megjelent a szemem előtt, ahhoz képest, hogy nem régóta ismerem. Iskolán kívül is talán kétszer futottunk össze, de az is csak véletlen volt. A szépnek mondható emlékeimet azonban szinte porrá zúzta az a tudat, hogy őt otthon várja a barátnője, aki valószínűleg szép, kedves, minden bizonnyal nagyon szereti Niallt, nem mellesleg pedig nem a diákja egy hülye zeneiskolában. Egy hülye diáklány, aki úgy reménykedik, mintha visszafejlődött volna egy általános iskolás szintjére. Vagy... Lehet, hogy én nem tudtam eddig, milyen igazán szerelmesnek lenni? Mert ha ez így van, akkor komoly bajok vannak. De nem tehetek róla. Mr.Horan, vagyis Niall már az első pillanatban belopta magát a szívembe.
Egészen jól énekeltem. Beleképzeltem magamat egy szerelmi bánatba (nem is kellett annyira sokat hozzáképzelnem), így jobban át tudtam magamat adni a dalnak. Talán túlságosan is. Most is azokat a sorokat énekeltem, mint először, az utolsó sor elején viszont elcsuklott a hangom és a szemem megtelt könnyel. Nem tudom, hogy én lepődtem-e meg jobban magamon, esetleg a tanárom, de nem tagadom, még magamnak is sikeresen meglepetést okoztam. A pulcsim ujjával gyors letöröltem a szemem környékét, majd zavartan elnevettem magamat, miközben tudtam, hogy Niall végig engem néz.
-Ne, Kimberly, basszus, ne kezdj sírni! Én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket-túrt bele a hajába tehetetlenül. Tényleg látszott, hogy nem a vigasztalás mestere.
-Ciki a tanárunk előtt sírni, nem fogok-mondtam látszólag határozottan, de ahogy belenéztem abba a kék szempárba, rájöttem, hogy ez hülyeség. Mármint nem az, hogy ciki a tanárunk előtt sírni, mert az tényleg az. Hanem az, hogy most én sem fogok. Ha azt akarta elérni, hogy megértsem miről szól a dal, hát sikerült neki. A szemem újra megtelt könnyel, én pedig csendben elkezdtem bőgni, mint egy béna ovis. A szerelem szar.
-Ha azért sírsz, mert rossznak érezted magad, akkor fejezd be, mert jó voltál!-mondta, hátha ettől lenyugszom. Nagyon elhitte.
-Nem az a bajom-ráztam meg a fejemet. Próbálta átölelni a vállamat, és hozni a megértő, segítőkész tanár szerepét, de helyette csak gyengéd megpaskolta a vállamat, amolyan "semmi baj, szedd össze magad" stílusban. Kicsit elmosolyodtam ezen a tetten. Azt mondta, általános iskolában is tanár, mivel ott földrajzot tanít. Vicces belegondolni, hogyan kezelheti a síró kisebbeket.
-Rendben, de akkor se tudok mit kezdeni a síró emberekkel. Oké?-kérdezte. Mivel a kapott lapot gyűrögettem a kezem között, az vonta el a figyelmemet, ezért Niall határozottan, de óvatosan felemelte a fejemet az államnál a mutató ujjával, ezzel elérve azt, hogy végre rá figyeljek. Tehetetlennek nézett ki és kicsit talán döbbentnek, hozzá teszem, jogosan. Hüvelykujját elhúzta mindkét szemem alatt, ezzel letörölve a könnyeimet. Ezután a kezét nem vette el, az arcomat gyengéden fogta vele, amitől a pulzusom felment vagy százra, ha nem többre. Lejjebb mentem a szememmel, és rápillantottam az ajkaira, majd újra visszanéztem a szemeibe, de végül csak zavartan elkaptam róla a tekintetemet.
Nem telt el sok idő, kevesebb, mint tíz másodperc nagyjából, de Niall figyelme még mindig rajtam volt, amivel nem tudtam, mit kezdeni. Tekintete most megváltozott, olyan volt, mintha egy árnyalattal sötétebb lett volna.
Nem tudom, miért, de egy lépéssel közelebb léptem Niallhez, mire ő most már két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Niall azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának. Szememet lehunyva hagytam, hogy első csókja kellemes lebegésbe röpítsen. Selymes volt, mégis férfiasan keserű, mint az étcsokoládé, melyet fanyarsága ellenére is kíván az ember. Szerintem mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ami most történik, annak nem kellene. Amikor felém hajolt, különös melegség szűrődött át rajtam. Csak a forró leheletét érzem az ajkaimon. Nagyon finoman csókolóztunk. Éppen hogy csak, mintha nem volnánk biztosak benne. Csak az ajkaink értek össze. Nem voltunk biztosak abban, hogy ez jó. Ennek ellenére, amikor elhúzódott tőlem pár centire, talán mert elbizonytalanodott, én visszacsókoltam. Tény, hogy mindketten akartuk. A szívem majd' kiugrott a helyéről, az eszem pedig szerintem nem fogta fel, hogy ez történik. Amikor az ember találkozik azzal, akinek közelségétől az első pillanattól kezdve hevesebben kezd verni a szíve, akinek a hangja zeneszó a számára, akiért meg tudna halni, talán az az igaz szerelem. Így éreztem én is abban a pillanatban.
Nem tudom, mi történt volna, ha a tetteinket nem szakítja félbe néhány kopogás az ajtó irányából. Én azonnal reagáltam szerencsére, ezért finoman távolabb toltam magamtól a tanáromat a mellkasánál. Hihetetlen, mit műveltünk! Niall megcsókolt! Én pedig visszacsókoltam! Örülnöm kellene, és örülök is, de azért ott lapult bennem a félelem is. Van barátnője. Akkor miért tette ezt?
-Jó napot, Mr.Horan! Ugye nem zavarok? Úgy tudtam, vége az órájának, azért kopogtam be...-dugta be a fejét az ajtón egy anyuka. Az órára pillantottam, ami azt mutatta, lassan tíz perce vége kellene, hogy legyen a mai órámnak.
-Mindjárt végzünk-mosolyodott el kedvesen Niall, de én tudtam, hogy legszívesebben most felrobbanna. Ha van olyan, hogy rossz időzítés, akkor ez a nő nagyon ért hozzá.
-Remek! Zoeról lenne szó, de gondolom ez nem meglepő-jött be a terembe, majd leült az egyik padba. Nem zavartatta magát, hogy éppen megzavart valamit. Gondolta, majd ő ott megvárja, hogy végzünk. Fel tudtam volna pofozni a nőt, bár nem annyira erősen, hogy az fájjon neki. Csak annyira akartam volna, hogy az kirepítse a teremből, mert ezt meg akartam beszélni a tanárommal. Magyarázatra volt szükségem, és arra, hogy mégis hogyan tovább, de tudtam, hogy ezekre a kérdésekre a válaszokat ma nem fogom megtudni, bármennyire is jó lenne.
-Hát persze-mondta Niall, majd a látszat kedvéért hozzám intézte szavait.-Ügyes voltál. Következő órán folytatjuk a gyakorlást.
-Rendben, Mr.Horan-húztam halvány mosolyra ajkaimat, és a cuccaimmal együtt kimentem a teremből, otthagyva őket.
Egy hatalmasat sóhajtva sétáltam végig a kihalt folyosón, közben nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Ez tényleg megtörtént. Annyira jól csókolt Niall, akkor is, ha visszafogottnak bizonyult. Olyan boldog voltam, mégis kicsit össze voltam zavarodva.
Most akkor hogyan tovább?

Sziasztok!❤
Végre megtörtént a várva várt pillanat😜 Hamarosan folytatás.
Pusza,
K