Ƴσʋ αи∂ Ɩ [Ɔнαиβαɛκ] (Szünetel)

Ƥαят Ƭняɛɛ

*˩ʋĦαи*

Ki van akkora állat, hogy az ágyán gubbaszt, miközben zenét bömböltet, egy nagy doboz vattacukor társaságában? Hát persze, hogy én. Az idő szép kerek, egészen pontosan 23.53. Ennyi cukor egyszerre nem biztos, hogy olyan pozitív hatással van rám, ha az érme egyik oldalát nézzük. Kezdjük az egyik legalapvetőbb ténnyel. Este hat után a kajálás, vagyis inkább a tömény cukor sok mennyiségben elhízáshoz vezet. A nyelvem már bizsergett, rendesen hányinger kerülgetett attól, amit eddig megettem. Mégis, el nem hanyagolgató érv, ami számomra egy jó pont, hogy megnyugtat. Egyszerre érzem azt, hogy kezdek ura lenni a gondolataimnak, ugyanakkor ezzel egy ütemben csak még üresebbnek érzem magam. Hogy lehet, hogy egyszerre két ember küzd azért, hogy feleljek az érzéseire?

Tao érekésének reggelén még nem volt semmi baj. Tök kipihenten keltem fel, lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán elindultam munkába. Nem siettem, csak olyan... Szép kényelmes tempóban haladtam végig a járdán, melyen a villanypóznák árnyéka játszadozott, a felkelő nap gyér fényében. Pár lehullott levelet a szél arrébb fújt, a szárazabbak zörörve váltottak irányt.

A kávézó csendes volt még ezekben az órákban. Ma korábban érkeztem, hiszen rajtam a sor a nyitásnál. Előtte szépen rendet teszek, felseprek, letörlöm a pultot és az asztalokat. Egyszer BaekHyun is pihenhet. Keményen dolgozik, mindemellett vezeti a háztartást, ott segít lakótársának, SeHun-nak, ahol csak kell. Becsülendő, tényleg. Felnézek rá valamilyen szinten. Nem adja fel az álmait, küzd minden kitűzött célért, amit el szeretne érni. Mi ez, ha nem erő és kitartás, huh?

Lassan végeztem mindennel. Halkan dúdoltam a dalokat, amik éppen a lejátszási listámon következtek. Ha már takarítunk, adjuk meg annak a módját. Kinyújtóztattam tagjaimat, a seprűt és vele együtt a lapátot visszatettem a helyére, mindezek után a bejárathoz sétaltam. Megfordítottam az ajtóra függesztett kicsi kartonlapot, így tehát a Nyitva szó kapott figyelmet az üveg mögött, Zárva helyett. A hely szokás szerint megtelt, BaekHyun is befutott. Eléggé ingerült volt, ráadásul az egyik vendéggel eléggé furán viselkedett. Bár nem mintha az vele nem, de sebaj. Mindenkinek vannak rosszabb és jobb napjai. Ő most az utóbbit fogta ki, úgy fest. Éppen ezért nem nagyon mertem piszkálni. Akkor is leharapta a fejem, amikor érkezte után rákérdeztem, mi van vele. Egyedül az nyugtatja meg picike lelkem, hogy előbb-utóbb elmondja.

- Figyelj Baekie, nekem hamarabb kéne most elmennem. Ma jön haza Tao, aztán megígértem neki, hogy kimegyek elé. Azért jöttem most előbb, mint amúgy is szoktam. - barátomra pillantottam, aki éppen az egyik törzsvendéget szolgálta ki. Mosolya meleg volt és barátságos, mintha egy pillanatra kizárná azt, ami miatt tisztára hülye. Ez azért valljuk be, nagyon jó. Legalább nem máson vezeti le a feszültséget.

- Huh? Megint itt akarsz hagyni? Bahh, mindig ezt csinálod velem! Mindig közbejön valami, utána egyedül maradok. Azt hittem, hatkor mehetek! - valahogy éreztem, hogy ez lesz. Minden alkalommal bevágja a hisztit, csak mert dolgom van. De most lehet a menstruációja szólt közbe. Olyat a fiúk is tudnak, erre példa itt az alacsonyabb előttem.

- Figyelj, most ezt kibírod. Ha ez megnyugtat, akkor hazafele veszek neked betétét meg tampont. Melyiket is használod? - vigyorogva megtöröltem a kezem, fél szemmel persze arcát tanulmányozva. Istenem, mindent megér az a pillanat, amikor konkrétan elvörösödik pofikája a méregtől, ráadásul ezek mellé még felfújja azt, akár egy pocok, vagy hörcsög.

- Ne is lássalak! - hozzám vágta a saját textildarabkáját, mellyel a poharakat törölgette, mosogatás után. Csak nevetve mutattam neki egy kicsi szivecskét, aztán az öltözőbe siettem. Levettem magamról a köpenyem, kicsit megigazítottam magamon a pólómat. Még utoljára kifelé menet intettem neki, bár csak szemforgatást kaptam válaszul. Majd legközelebb visszaadom neki. Ha nem jön semmi közbe.

A reptérig szinte futó lépésben haladtam. Boldog voltam, hogy újra itt lesz velem egy teljes hetet. Rengeteg mindent kell bepótolnunk. Nagyon-nagyon sok mindent. De nem bánom, az a fő, hogy itt van, azaz lesz. Már csak a gép kell, hogy landoljon, aztán utána szabad a pálya. Odaérve lassítottam lépteimen. Vettem egy mély levegőt, ki pedig lassan fújtam azt. Mindezek után az egyik kemény, festett fa padra dobtam magam. Kifáradtam, plusz hamarabb is értem ide, mint amúgy kellett volna.

Bevallom, rohadtul hiányzott már nekem Tao. Régen láttam, hiszen nem jött ide Koreába. Kínában maradt, építgeti szépen a karrierjét, amivel persze semmi baj. Maximum annyi, hogy rohadtul keveset találkozunk. Egy hónapban egyszer, de lehet az sem jön össze. Szóló énekes, szóval nem ugrálhat úgy, ahogyan neki tetszik. Na ez meg nekem nem tetszik. Lehet önző vagyok, de akkor is.

- LuHan? Hát te? - az ismerős hang, ami megütötte a fülem, egyszerre ugrasztott ki a bőrömből és lepett meg.

- Kris? Kire vársz? - barátom csak egy halovány mosollyal leült mellém, majd óvatosan átölelt. Azonnal viszonoztam azt, minden nemű hezitálás nélkül. Kris az a másik személy az életemben, aki sokat jelent nekem. Minden nap találkozunk, néha nálam alszik, vagy éppen én nála. Rengeteget segített nekem, amikor éppen arra volt szükségem, nem hagyott összetörni, végig tartotta a vállam. A szomorúságot pedig egyszerűen nem viselte és viseli el még mindig. Néha még képes volt bekönnyezni, amikor elsírtam neki magam.

- A bátyám utazott haza, kikísértem. Na és te, LuLu?

- Tao jön haza, őt várom. - lassan elengedtem, közben körbenéztem. A mellettem ülő ugyan így tett, aztán oldalba bökött.

- Ott jön. - tudja, hogy fontos nekem. Mégis... Néha úgy érzem, nem jönnek ki egymással valami jól. Aminek oka mai napig tisztázatlan számomra.

Kis utazó barátom feltolta napszemüvegét, ahogyan leszállt a gépről. Sporttáskája kezében, hisz a bőrönddel nem volt kibékülve soha. Végigpáztázta a reptér kissé zsúfolt területét, majd rajtam állapodott meg a tekintete. Ajkai felfelé görbültek, ezzel egy ütemben magabiztosan indult meg felénk. Kris nem szólt semmit, végig messziről érkezett barátom vizslatta.

- Úgy tűnik, hogy a Bambik alacsonyak maradnak egy életen át.

- A pandákkal mi a helyzet? Maradtak a bambusznádnál? - felpattantam ültömből, mire Tao csak vigyorogva zárt szorosan karjaiba. Fejem pont, hogy mellkasáig ért, így ő szokás szerint fejemre tette állát. Kris-t csak egy kurta biccentésre méltatta, bár nem mintha a másik fél nagyon barátságosan nyilvánult volna meg vele kapcsolatban.

Egész hazaúton mesélt. Milyen a karrierje, mi történt vele ez a pár hónap leforgása alatt. Estére azt beszéltük meg, hogy akkor "hazatérte" örömére ünneplünk. Aminek nyilván majd ivászat lesz a vége.

- Miért nem maradsz? És most az igazat Kris, nem vagyok és voltam falvédő soha életemben, köszi. - Kris - sel a konyhában voltunk, Tao éppen odafenn pakolt. Nem igazán tetszett neki az ötlet, dologra hivatkozva akart lelépni. Ja, nekem meg tollas a hátam, huh?

- Tényleg dolgom van. Majd pótoljuk legközelebb, rendben? - vállamra tette a kezét, szelíden mosolyogva. Viszonoztam gesztusát, kezem az ő valamivel nagyobb kacsójára tettem.

- Máris mennél? - Tao derekamra simított, majd magához húzott. Nem is hallottam, hogy lejött volna az emeletről. De talán a korral jár a fokozatos süketülés, ki tudja. Kris csak hátrébb lépett egyet, biccentve.

- Dolgom van. De majd legközelebb.

- Csak győzzem kivárni.

Értetlenül pislogtam az ajtóra, mely halkan csukódott be utána, aztán fel Tao-ra, aki mosolyogva ölelt továbbra is át. Fura, de hát na, lehet autista vagyok és bebeszélem magamnak. Van ilyen, nem? De. A betegség neve túlgondolás. Ragályos kór.

- Na el a mancsokkal, ne fogdoss. Nem vagy te pedofil.

- Te meg Bambi vagy. Szóval maximum vadász lehetek, aki szépen lecsap a vadra.

- És? Felment az alól, hogy rajtam lesz a DNS-ed? - felszaladt a szemöldököm, közben finoman lefejtettem kezét magamról. Csak nevetve ingatta a fejét, majd inkább bement a nappaliba.