Lélekben kész

5. rész

A képernyő vakítóan villant egyet aminek következtében összeszorítottam a szemeim és elfordultam. Mikor kinyitottam őket körbenéztem a teremben. Mindenki tátott szájjal nézte a kivetítőt. Ezek szerint rosszabb mint gondoltam?

Lassan megfordultam és ez tárult a szemeim elé:

Általános besorolás: róka
Jellemvonások: intelligens, ravasz, kíváncsi, védelmező

He?

+Különleges jellemző: Sarki róka

Mivan?

Oké... Lehet ez valami prank és így is a 37. Kerületibe jutok.

Elterjedtség: Ritka
+Feljegyzés: nagyon ritka
Beosztás: Első kerületi iskola.
Gratulálunk!

Értetlen fejjel néztem a fejesek felé akik szintén csak pislogtak mint hal a szatyorban.
-Ohmm... előfordult már, hogy tévedett ez a cucc?-kérdeztem a képernyőre mutatva mire sokan sugdolózni kezdtek.
-Nem.- mondta egy ősz hajú nagyon idős tata a fejesek mögött a hátsó sorban.

Még mindig lesokkolva léptem el a képernyő mellől és mentem oda a polgármesterhez. Az öltönyös a kiskönyet a kezébe vette és felém nyújtotta a kezét. Kezetfogtam vele és mikor elmentem mellette már hallottam is hogy mondja a következő nevet. Ennyi az egész? Most döntődött el a sorsom. Most vesztettem el a legjobb barátom. Erre letudják annyival, hogy gratulálunk.

És mi lesz ezek után? Senkit se ismerek. Egyedül maradok? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben miközben ülőhelyet kerestem.
A híres Első kerületi iskola. Akkor az első sorban kell leülnöm? De hova?

Körbenéztem és minden szabad szék mellett egy lesütött szempárral találtam magam szemben. Nem akarok kellemetlenkedni. Senki se akar egy ILYEN mellé ülni, és ezt valahogyan megtudom érteni.

Mivel nem volt üres ülőhely a fal mellé kellene állnom, hogy a hátra lévő néhány órában legalább támaszkodni tudjak. Elfordultam és meglepődve vettem észre, hogy Nicolas a sarokból nekem integet így gyorsan felé vettem az irányt.
-Szia -köszöntem neki ő pedig egy bólintással viszonozta. Hát ő nem az a személy akivel végig fogom röhögni az egész ceremóniát.

A könyvemet kezdtem el nézni és gondoltam egy kis ideig. Meg kell nyugodnom, ki tudja mi lesz. Lehet még lesz egy hetünk felkészülni indulás előtt vagy nemtudom.....

Néhány perc múlva felemeltem a fejem és körbenéztem a teremben. Innen mindent olyan jól látni. Átsiklott a tekintetem a tömegen de egy ponton megálltam. Mark engem nézett. Mogyoró barna szemeiből a szomorúság tükröződött. Kínombam egy halvány mosolyt küldtem felé mire mintha a megkönnyebbülést láttam volna az arcán.
-Hé Eliot! Jól vagy?- kérdezte Nicolas és arcomra simította a tenyerét.-Olyan sápadt vagy.-mondta aggódva.
Válaszolni se volt időm mert Nick megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni.

Mikor kiértünk a ceremóniateremből értetlenkedve néztem Nick-re.
-Ezért nem kapunk ki?
-Rosszul vagy, ezért kikísértelek. Miért kerülnénk bajba?-mondta miközben  hozott nekem egy széket. -Ülj le!-parancsolt rám és én szófogadóan leültem.
-Mark a gond igaz? -kérdezte pár percel később előttem guggolva.
-Nem csak ő.- válaszoltam lehajtott fejjel mire Nick a kezét állam alá vezette és így emelte meg a fejem, hogy a szemébe nézzek.
-Nem tudok a gondolataidban olvasni sajnálom. De egy valamit megígérhetek. Én mindig itt leszek neked. Ha kell egy barát vagy.... vagy valami más, én itt vagyok. Jó?
Hirtelen könnybelábadt a szemem és kissé elpirultam, hogy tud ez a srác ennyire tökéletes lenni?
-Tudod... Pont ez kellett most nekem.-öleltem meg az előttem lévőt.-köszönöm Nick.
-Ugyan.. ez semmiség -túrt bele korom fekete hajamba és kócolta mégjobban össze azt. Ha eddig nem mostmár teljesen elepirultam és úgy tűnik ezt ő is észrevette.
-Amint látom a színed már visszatért -nevetett fel. Ezzel engem is megnevettetve.
Ez olyan furcsa. Én sose voltam ilyen. Mindig is határozottabb voltam, meg magabiztos de ez a srác.... Kihozza belőlem a félénk kiscrácot akit azt hittem már hátrahagytam az évek során.