A kedvenc nyaram ✔

Este

Egész nap a strandon azzal töltöttük az időt, hogy mindent egytől egyik áttárgyaltunk Cam-mel. A végén már úgy ismertük egymást mint a testvérek. Na jó Ash-el persze sokkal jobban ismertük egymást de az más. Szinte alig voltunk bent a vízben amit persze nagyon bántam de a szervezők azt mondták még csomószor le fogunk jönni, mert most az egyszer nem volt balhé. Hát igen... Mert terveztünk. Ez olyan mint a kisbabáknál. Akkor van baj ha csöndben vannak...

Hazaérve gyorsan bekentük magunkat ugyanis mindannyian nagyon lesültünk a napon. Aztán úgy döntöttem felhívom Ashton-t.

  -Jól el tűntél te lány! - röhögött bele a kamerába amint felvette.

  -Igen, eseménydúsak voltak a napjaim... - haraptam az ajkamba.

  -Milyen az arcod? - fagyott le a mosoly azt arcáról. Ó, szóval még látszik? Szívááás... És akkor belekezdtem. Elmeséltem mindent egészen Olivia és Jack-től kezdve Tod-on át egészen a mai tervemig. Másfél órán keresztül magyaráztam Ashton néha meg-meg állított, belekérdezett, hangosan felnevetett vagy éppen felhorkantva fejezte ki nemtetszését. 

  -És most van egy monokli féleségem, álbarátom, ellenségem és három barátnőm. - fejeztem be összegezve. 

  -Oké Avy - nevetett fel. Csak ő szólít így. Csak neki engedem... - Tudom, hogy én bíztattalak arra, hogy érezd jól magad de... Talán egy kicsit túl lőttél a célon. 

  -Talán... De az az igazság, hogy egyáltalán nem erőlködtem, hogy bármi történjen velem. Minden, az egész... A véletlen műve. - ráztam a fejem hitetlenkedve.

  -Igen, tökéletesen leírtad a táborok fogalmát. Ráadásul egy tábor olyan mint egy fesztivál. Teljesen máshogy telik az idő még akkor is ha nem éjszakázol. Egyébként anyuék kerestek. Minden nap próbáltak hívni.

  -Tényleg? Nem vettem észre. De mindegy amúgy sem akarok velük beszélni.

  -Avy, aggódnak érted - nézett rám komolyan.

  -Elkéstek - tártam szét a karom.

  -Kérdezhetek? - döntötte oldalra a fejét mire bólintottam - Kellett már a garbó? - suttogta mintha a világ legnagyobb titkáról lenne szó. 

  -Nem - néztem rá furán - De mond már el mire kéne. Amúgy meg nem hiszem, hogy fel fogom venni. Rohadt meleg van. Nézd hogy leégtem - álltam fel és meg pördültem a kamera előtt - Megsülnék abban a garbóban. Beleszottyadnék. Összeizzadnám.

  -Szükség törvényt bont - bölcselkedett legyintve - Még nekem is fel kellett vennem ha táborba mentem. Nem is egyszer...

  -De mire kell? - hisztiztem.

  -Kiderül - nézett rám sokatmondóan. Bár nekem nem sikerült leolvasnom az arcáról mit is akar pontosan. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk és röhörésztünk. Nagyjából hajnali kettő lehetett mikor leraktuk. Anyuék Európába utaztak. 6 óra időeltolódás van. Ashton addig nyaggatott addig rágta a fülem míg végül mikor letettük felhívtam anyut. Mert biztosan nagyon izgulnak értem és én sem akarnám ellenkező esetben, hogy ne hívjanak föl. Nem tudom mit vártam. Talán, hogy kedvesek esznek. Talán, hogy megkérdezik hogy érzem magam. Talán... Minden esetre a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb volt.

  -Avery Anastasia Lennon!  - rikácsolt bele a telefonba anyu - Még is hogy a francba képzelted ezt?! Ha hárommillió alkalommal nem hívtunk akkor egyszer sem! Azt hiszed ez vicces?! Hogy betegre aggódjuk magunkat apáddal amíg te ott elbulizgatsz? - itt a háttérből egy halk horkantás hangzott fel apu részéről de olyan halk volt, hogy az is lehet csak képzeltem - Hogy még egy hervadt üzenetet sem vagy képes küldeni nekünk a hogylétedről?! Na majd ha anya leszel rájössz, hogy ez milyen borzalmas. Hogy milyen végtelenül nagyot csalódsz a gyerekedben ilyenkor. Hiszen én felneveltelek, etettelek, mindent meg vettem amit csak tudtam, hogy boldog légy. Erre te... Hagyod, hogy hat teljes napig álmatlanul forgolódjak az ágyban mert nem voltál képes felhívni. És mindennek a tetejébe egyik nap felhív a tábor igazgatója, hogy megütött egy srác te meg vissza ütöttél. - kiabált a telefonba majd elcsuklott a hangja és halkabban folytatta - És én nem haragudtam rád amiért visszaütöttél nem akartam veszekedni veled... Csak... Csak tudni hogy vagy... Mi történt... Aztán teltek a napok és rájöttem, hogy téged egy szemernyit sem érdekel leszidlak e vagy sem. Te... Elfelejettél...

Néma csönd telepedett közénk. Anyu néha szipogott egy kettőt én pedig csak lefagyva bámultam a kezem és a sírás kerülgetett. Tudtam, hogy ha még egy csalódott szót meghallok a szájából menten elbőgöm magam. Én borzasztóan szerettem a szüleimet. És igazán semmi okom nem volt rájuk haragudni. De olyan nehéz beismerni, hogy tévedtünk. A sajnálom csak 8 betű a bocsi csak 4. Még is nehezebb ezeket kimondani mint bármi más. A világon a legnehezebb dolog bevallani, hogy tévedtünk. Kivéve neki állni tanulni, mert neki állni tanulni bizony rohadt nehéz...

  -Nem akartam - szólaltam meg 5 perc hallgatás után - Kérlek ne haragudj! Ígérem mostantól mindig felhívlak! Holnap is! Vagyis gyakorlatilag ma... Mindegy. És ha akarod mindent elmesélek neked. Akár most azonnal. Tudni akarod mi volt a verekedős eset? Nem gond elmondom! Csak bocsáss meg!

  -Kedves tőled de most mennem kell holnap hívj... Vagy bánom is én... - szipogta és meg sem várva a válaszom lerakta.

Az ölembe ejtettem a telefonom és a két tenyerembe temetve az arcom kitört belőlem a keserves zokogás. Nincs annál rosszabb mint mikor valakinek akit nagyon szeretünk csalódást okozunk. A lányok már aludtak. Én az erkélyen ültem mert még mikor Ash-el beszéltem kijöttem, hogy a csajok tudjanak pihenni és itt ragadtam. Teresa és Lennie mélyen horpasztottak. Az ajtó viszont egyszer csak kinyílt és a kótyagos Morgan lépett ki rajta. Álmosan mellém kuporodott és szó nélkül átölelt és hagyta, hogy bele bömböljek a vállába. Nagyjából negyed óra múlva elfogytak a könnyeim és feldagadt szemekkel néztem a barátnőmre. Nem! A legjobb barátnőmre!

  -Azt hittem aludtál - motyogtam rekedt hangon.

  -Aludtam - bólintott rám mosolyogva mire kérdőn néztem rá.

  -Megérzés - rántotta meg a vállát mire a szám ismét lekonyult és zokogva magamhoz szorítottam.

  -Köszönöm, köszönöm! - suttogtam a vállába sírós hangon.

"Hogy ki a legjobb barátod onnan ismered fel, hogy éjszaka közepén felhív, hogy megkérdezze mi a baj. Megérezte. Ő egyedül..."