Shattered feelings

Darabokra hulló remény

Gyöngy, Gránát, Ametiszt, Bismuth, Peridot, Lapis, és Steven ott álltak a hatalmas, ciklámen színű fecskendő alatt. Ahogy feltekintettek rá, szembetűnt a fullánkszerű, csavart vége, amely a bioméreg talajbajuttatásáért volt felelős. Középen az átlátszó tartály látni engedte az ugyan csak sötétrózsaszínes, halálos löttyöt, amiből már alig volt. A nagyrésze Beach City szétrombolt utcáinak repedései közt hullámzott, állandó veszélyt jelentve a lakosokra. Végül, a legfelső részen egy szív alakú, kristálynak, vagy talán üvegnek tűnő tömb volt. Azon tanyázott Spinel, Rózsaszín Gyémánt egykori játszótársa, aki ezt az egész veszedelmet a békés kisváros lakóira hozta.

- Valamit tennünk kell! - Gránát komoly hanggal szólalt fel.

- Ti Gyönggyel és Ametiszttel segítsetek Connie-nak megmenteni az embereket! Bismuth, Lapis, Peridot, ti pedig kérlek, vigyetek kötszert és takarót, ha valaki megsérülne. Én elintézem ezt a dolgot Spinellel. - mondta a félvér fiú.

- Esélyed se lenne ellene! Pláne így! - a lila kristály rámutatott a fiú hasán található kör alakú ékkőre, amely erőtlenül pislákolt.

- Nem harcolhatsz vele... - mondta a gyöngy aggodalommal telt hanggal.

- Tudom, de megpróbálok beszélni vele, hátha meggondolja magát. Nektek megvan az erőtök, menjetek és segítsetek az embereknek. - Gránát, látva a fiú eltökéltségét és őszinte jó szándékát, elmosolyodott, rátette a kezét Gyöngyre és Ametisztre. - Igaza van, gyertek. - A kristályok elindultak a város irányába az idő közben megérkezett Connie-val az élen.

Steven a fecskendő felé fordult, és ellökte magát a földtől. Egy darabig vitte a lendülete, de az ékköve újfent pislákolni kezdett, és félúton fölfele érezte, hogy zuhanni kezd. Még éppen el tudta kapni a szerkezet tartályának oldalát, és nagynehezen megkapaszkodott. Erőlködve próbált felfele mászni a tükörsima felületen, amit nem könnyített meg az sem, hogy még mindig nem tudta visszanyerni az erejét.

Spinel kaszájával mind a négyüket eltalálta, amikor megérkezett a Földre, kifejezetten a fiú után kutatva. A fegyver kettéhasította a trió, Gránát, Ametiszt és Gyöngy fizikai formáját, megfosztva őket emlékeiktől, Stevent pedig erejétől. Nem tudta többé használni anyjától örökölt pajzsát, ezzel pedig képtelenné vált a védekezés minden formájára. De minden rosszban van valami jó, az kasza hatása visszafordítható, a triónak vissza tudta adni az emlékeit, ezzel együtt a személyiségüket is.

Ahogy hátrapillantott, látta, ahogy Connie Oroszlán hátán, és az ékkövek fúziója, Alexandrite együtt viszik biztonságba a lakosokat. Nem telt sok időbe, mindenki egy kupacba gyűlt. Úgy tűnt, senkinek nem esett komoly baja. Mind felnéztek a szerkezetre, és a kis pontra, amely Steven volt. Gondteli tekintetük összeakadt, mintha a sors is így akarta volna. A fiú mászott tovább, ahogyan a remény sugara égett a tekintetében.

Nemsokára felért a fecskendő tetejére. Kimerültnek, gyengének érezte magát. Térdre rogyott, majd nemsokkal rá remegő tagokkal peltápászkodott. Nem volt pazarolnivaló idejük.

Spinel görnyedten állt, lefelé bámulva a darabokra szakadó városra és annak tengerpartjára. A víz a bioméreg miatt el volt színeződve.

- Gyerünk Spinel... meg tudjuk beszélni... - mondta Steven erőtlen, rekedtes hanggal.

- Többé nem akarok játszani... - válaszolt az ékkő mély, unott, gonosz hangon.

- Spinel... - a fiú nem hitt a füleinek, megdörzsölte a szemeit és hozzátette - ez már nem játék!

Válaszul csak egy arconvágást kapott, mégpedig jókórát. Azután mégegyet. Orrából patakokban kezdett folyni a vér.

- Huh? - csodálkozva nézett az ékkőre, aki a karjánál fogva hirtelen megragadta, és a magasba emelte őt.

- Mondd, Universe, milyen volt nélkülem? Milyen volt az életed úgy, hogy én itt voltam a kertben? Vártam, hogy Rózsaszín visszajöjjön hozzám?

- Kérlek... tegyél le... Tudom, hogy fáj, hogy már nincs itt... tudom, hogy az is fáj, amit tett veled, de ez nem old meg semmit! Ha segítesz rendbe hozni a károkat, akkor új barátokat is találhatsz... mert jobbat érdemelsz nála! - mostmár ő is sírni kezdett, mert jobban megértette Spinelt, mint azt amaz gondolhatta volna.

- Ohohoho, milyen okosak lettünk egyszerre! Nem tudsz te semmit! Nem érzed azt, és SOHA NEM is fogod, amit én! Hehehe... he... - könnyek szöktek a szemébe, és a nevetés zokogásba tért át - Tudod milyen? Amikor elárulnak? Amikor ígérgetnek? Hitegetnek? És végül úgy állsz ott, mint egy barom, mert átvernek? Azért jöttem ide, hogy kidühöngjem magam egy rakás idegenen, de most, hogy megismertelek, mosmár még jobban meg akarlak ölni... - teljesen megváltozott a hangja. Volt benne valami... valami nyugtalanító. A szomorúságot átvette a színtiszta méreg, és egyfajta őrület. A tekintete hideg volt, ahogy szép lassan lazított a fiú karjának szorításán, éppen annyira, hogy az kicsússzon markából és a pulóvere ujjából. Egy szövetdarab állította meg a zuhanástól.

Steven szíve a torkában dobogott. Letekintett a mélybe, ahogy markolta szabad kezével saját pulóvere ujját, majd ránézett Spinelre. Az utolsó dolog, amit látott, egy ördögi mosoly volt, és a következő szavak: - "Ég veled Steven Universe! Öröm volt a találkozás.".

Az ékkő elengedte a fiú pulóverét, aki zuhanni kezdett a mélybe. Egy hang sem tudta elhagyni a száját. Csak figyelte, ahogy Spinel alakja egyre távolodik tőle. Ahogy lenézett, a mező, ahol a minap még a barátaival lesték az égboltot, veszélyesen közelinek tűnt... Nem érzett túl sok mindent. Csak egy hasába nyilaló fájdalmat, azután elsötétült minden.

Az ékkövek látták ezt, és elkezdtek a fecskendő irányába sietni. Alexandrite szétvált, Connie pedig csak egy helyben állt. Lábai földbe gyökereztek attól, amit látott. Végül remegő kézzel felült Oroszlánra, és utánuk iramodott ő is. Az a pár perc, ami alatt odaértek, jóval többnek tűnt. Gránát a hasán fekvő fiút kezébe fogta. Gyöngy a szájához kapta a kezét, ahogy nézte őket, Ametiszt pedig odament melléjük. Megérkezett a többi ékkő és Connie is.

- S-Steven? - Gránát leemelte a szemüvegét, hogy lássa, mi történt. A fiú pólóját beborította egy vörös folyadék. - Ez... nem lehet... vér? - A karján is érezte a ragacsos anyagot. Ahogy megfordította remegő kezét, felfedve tenyerét, a gondolata igazolódni látszott. Lassan felhúzta a pólóját, és összeszisszent.

- Mi az, Gránát? M-Mi történt? - Gyöngy hangja remegett.

- Az ékköve... összetört. - Ametiszt felelt helyette, mert most nem tudott beszélni a sokktól.

- Az nem lehet... de hiszen ő egy... gyémánt... a gyémántok nem... hasadnak csak úgy meg... - lassan odatámolygott. Bismuth, Lapis és Peridot is lerogytak oda.

- Ne... - Bismuth mindig pozitív és beszédes volt, de most csak ez az egy szó hagyta el ajkait.

- Mi ez az... anyag? - Peridot végigsimított a bíborvörösen tocsogó füvön.

- Vér... most azonnal hívnunk kell egy orvost... hívjuk fel az anyámat! - Connie próbálta megőrizni hidegvérét, miközben előkotorta zsebéből kapkodva a telefont. Elkezdte tárcsázni a számot, azonban idegességében remegő ujjaival félrenyomott egy gombot. - Arghh, gyerünk már! - négy csörgés után beleszólt a lány anyja, Pryjanka.

- Anya, kérlek segíts! Steven vérzik... itt vagyunk az ékkövekkel a mezőn, nincs magánál... majd elmondom, csak kérlek siess! - a pár sornyi párbeszéd után letették a telefont. Az ékkövek felé fordult.

- Le kell erősen szorítanunk a sebet, hogy ne veszítsen sok vért... Levették a fiúról a pulóverét, és erősen a hasa köré kötötték. - Nem szabad sokat mozgatnunk... Göngy, Ametiszt, ti kérlek nézzétek meg, hogy nincs -e a fűben szilánk az ékkövéhez. - mindketten bólintottak. - Gránát, te pedig tartsd erősen, és szorítsd le itt - Connie megragadta a kezét, és egy bizonyos pont fölé helyezte. - Minden rendben lesz... rendben kell, hogy legyen... - bíztatta magát és a többi ékkövet.

A percek óráknak tűntek, ahogy várták, hogy megérkezzen a doktor.