Virágok

Első Szirom

Taehyung a lágyan melengető napsugarak özönében fürdött. Bő, halványkék ingén kellemesen keresztül osont a szellő, ahogy előre hajolt, hogy újabb szál virágot tépjen le zsenge száráról.

- Úgy látom tökéletesen asszimilálódtál.

Taehyung felpattant és megperdült a tengelye körül, ahogy meghallotta az idegen hangot, s mögötte pár lépéssel egy körülbelül vele egyidős fiú állt különös, vászonszerű ingben és fűzöld nadrágban.

- Tessék? - Kérdezett vissza döbbenten. Habár a fiú meglepte, megjelenése miatt gyorsan elpárolgott kezdeti riadalma. Sötét, hullámos tincsei szemébe hullottak, s ahogy vizsgálódó tekintettel figyelte a hajzuhatag alól, nem tűnt többnek egy elveszett kisfiúnál. A különös szerzet a jobb kezében pihenő virágcsokorra mutatott.

- Ugyanolyan gyűjtögető vagy, mint azok.

- Gyűjtögető? 

- Letéped a virágot a száráról. Bármi szépet megláttok, azonnal el akarjátok venni. Szerinted mégis mi fog történni a virággal? És a növénnyel, amiről letépted? - Taehyung szóhoz sem jutott, ahogy lassan felfogta a fiú szavait. Az idegen csalódott pillantást vetett rá. Úgy tűnt választ vár, s mivel nem érkezett, kínos, kellemetlen csend ült meg.

- Bele sem gondoltál, nem igaz? - Kérdezte végül keserűen, de inkább hangzott kijelentésnek. Taehyung szóra nyitotta a száját, ám nem tudta mit mondhatna.

- Sajnálom - mondta végül néhány másodpercnyi nehéz csönd után. Csüggedten pillantott a lába előtt heverő mezőre, mely apró, színes virágok tarka, gyönyörű palettája volt. Igazán szerette a természetet, a selymes fű érintését meztelen talpa alatt, s a fák simogató sóhaját a feje fölött. Ám most, hogy az idegen ilyen váratlanul, a semmiből letámadta, egyszeriben bűnösnek érezte magát, s csak nem szégyenkönnyek égették szemeit. Valószínűleg el is pirult volna, de sápadt bőrén nem szokott kiütközni pír, aminek most hálát is adott.

A fiú nem szólt semmit, s Taehyung figyelte a szeme sarkából, ahogy meztelen talpával közelebb lép hozzá. Vigyázva kivette a kezéből a néhány szál virágot, s egy rezgő rózsát kivett a többi közül, majd ügyes ujjaival óvatosan Taehyung jobb füle mögé simította, fényes tincsei közé. Taehyung szótlanul, kissé talán félve pillantott a fiú arcára, s  megilletődve vette észre, hogy ugyanolyan magasak.

- Egy szál halott virág talán még illik is a magadfajta virághoz. - Mondta gyengéden, elentétben szavaival, melyek szúrásra termettek, lágy hangsúlya azonban elvette élüket.

- Hogy érted, hogy a magam fajta virághoz? - Kérdezte Taehyung rezignáltan, s nem tudta eldönteni, hogy sértettnek, vagy döbbentnek érezze-e magát az elhangzott szavak nyomán.

- Téli virághoz. - Mondta egyszerűen, mintha mi sem lenne egyértelműbb.

- Ahha - mondta elnyújtva, nem tudván, hogy mennyi hitelt adjon a különc idegen szavainak.

- És te akkor milyen... Öhm, virág vagy?

- Őszi virág vagyok.

Taehyung elgondolkodva döntötte félre a fejét, miközben érezte, ahogy ismét életre kel abból a transzból, amibe a másik vég nélküli zagyválása és közvetlen stílusa taszította.

- Nem vagy te egy kicsit fiatal a drogokhoz? - Kérdezte, s közben lélekben vállon veregette magát, amiért ismét megtalálta a gondolkodáshoz való képességét. A fiú üres, értetlen tekintete csaknem bambán csüngött alakján, s Taehyung kezdte gyanítani, hogy ő is valahogy ilyen bután bámulhatott egészen eddig. "Remélem azért a számat becsuktam" gondolta elmerengve.

- Amúgyis, mit keresel itt teljesen egyedül? - Jutott hirtelen eszébe, hogy a fiúról tulajdonképpen semmit nem tud.

- A csokromat keresem - mondta a fiú teljesen egyértelműen, s mikor beszélgető partnere felvonta a szemöldökét, hirtelen felkuncogott.

- Nahát, te aztán igazi vadhajtás lettél.

- Parancsolsz? - Értetlenkedett Taehyung, s egyszeriben felmerült benne a lehetőség, hogy a fiú nincs beállva, hanem valami nincs rendben vele. Így hátrált pár lépést, miközben magyarázkodni kezdett.

- Tudod, lassan mennem kéne, a barátaim már biztosan várnak rám. Neked meg sok szerencsét a... A csokrod megtalálásához.

- Nem hiszel nekem, igaz? - Kérdezte halkan a fiú, csaknem aggasztó nyugalommal a hangjában.

- Öö, dehogynem. És tökre szívesen csevegenék még veled, de sajnos nem maradhatok tovább. - Egyre csak hátrált, miközben magyarázott, de az idegen nem követte és nem is vigyorodott el, ahogy a legtöbb horrofilmben. Csaknem bután meredt rá, s úgy tűnt, a fejében valami lassan leesik.

- Te tényleg nem ismersz meg? - Dadogta értetlenül, s Taehyung egy pillanatra mintha fájdalmat látott volna a másik tekintetében megvillanni.

- Jungkook vagyok - simította egyik tenyerét mellkasára, melyen a fehér ing csaknem kihívóan kivágott volt. Taehyung nem mert elvenni a tekintetét a másik arcáról, különben attól félt a mellkasára szegezi a tekintetét.

- Öö, oké - grimaszolt, miközben kérdőn, talán kissé gúnyosan felvonta szemöldökét.

- Te pedig Taehyung vagy. - Folytatta furcsa ragaszkodással a hangjában. Taehyung akaratlanul eltátotta a száját.

- Ugye nem haragszol meg, ha most elszaladok? Az, hogy valamiféle virágnak képzeled magad, elmegy, de a nevemet honnét tudod? Azt hallottam, hogy a pszichedelikus drogok kemények na de hogy ennyire...

- Várj, - vágott közbe Jungkook, miközben pár lépést tett felé - nem mehetsz el. Nem hagyhatsz itt. - Mondta makacsul, és sötét, fényes pupillái makacsul szegeződtek rá. Taehyung kényelmetlenül tűrte a kemény pillantást. Csak állt, figyelte az idegent, aki pislogás nélkül bámult rá, és egyre csak azon járt az esze, hogy miért nem hagyja ott. Jungkook néma maradt, ám szenvtelen tekintetében valami megcsillant. Valami, ami Taehyungot arra késztette, hogy magával vigye a fiút.
Olyan keserves magány ült meg a szénfekete íriszekben, melybe időnként az ő szíve is csaknem bele szakadt.