Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I have swallowed the bitter pill,I can taste it I can taste it

Reena tehetetlenül figyelte, ahogy a kisebbik lánya egyre csak zokog, de nem hajlandó elárulni, mi a baja; mindössze annyit felelt minden faggatózásra, hogy az apjával akar beszélni, majd elvonult a szobájába – még a nővérét sem akarta maga körül látni, ellentmondást nem tűrően elküldte. Charlotte csodálkozva engedelmeskedett; amióta csak a kicsi megszületett, soha nem volt példa hasonlóra. Leila, onnantól, hogy megtanult járni, folyamatosan a nővére sarkában loholt, akkor is, ha amaz már inkább szabadult volna tőle. Merőben új volt tőle, hogy egyszer csak elzavarja. Az okot maga sem tudta, ami ennyire elkeserítette a húgát – hiába kérdezte, neki sem akarta elárulni.

Az anya is faggatózott egy ideig, próbálta vigasztalni a lányát, ám a makacs hallgatás végül arra bírta, hogy ő is magára hagyja. Azóta viselkedett így, amióta hazavitte őket az óvodából. Már akkor látta, bántja valami, mikor meglátta kilépni az épületből, majd hazaérve kitört belőle a sírás, azóta is csak egyre az egereket itatta.

- Apával akarok beszélni! Apát akarom! – nyögte ki két sírógörcs között, azzal ismét elhallgatott.

Reena ezek után már csak annyit tehetett, hogy telefonált a férfi munkahelyére, és megkérte a másikat, amennyiben lehetséges, siessen haza. Tim, bár kicsit furcsállta a dolgot, azt ígérte, jön, ahogy tud.

Nem igazán tudta mire vélni ez az egészet; a két kislány közül Lottie volt az apás gyerek, Leila sokkalta inkább az anyjához húzott, ezért sem egészen értette, mi lehet az oka annak, hogy most egyre csak utána sír.

Mindenesetre, a lényegen nem változtatott: a lányának szüksége volt rá, ő pedig, ment is.

- Azóta is a szobájában gubbaszt? – tette fel a kérdést nyomban, amint hazaért.

Reena biccentett egyet.

- Néhányszor ránéztem; volt, amikor már elcsendesedett, de aztán ismét rákezdett... Nem tudom, mi történhetett vele – tette hozzá, a kezét tördelve. A szíve szakadt meg, hogy így kellett látnia a gyerekét.

Tim, amikor benyitott a kislány szobájába, maga is érezte, ahogy elszorul a szíve, amint megpillantott a lányát, amint egy plüssállatot magához ölelve hüppög; az arca akkor már vörös volt a sok sírástól, ám amikor meglátta az apját, ismét kitört belőle a zokogás, kitárva felé a két karját.

Egy darabig csak csendesen sírdogált, az apja vállán, aki halkan csitítgatta.

- Mi bánt, kiscicám? – kérdezte végül, amikor a kislány lassanként kicsit lecsillapodott.

Leila ajka megremegett, mielőtt kiszakadt volna belőle a kérdést:

- Apa, ugye, te sosem fogsz elhagyni minket? – motyogta remegő hangon.

A kérdés úgy érte, mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna.

- Persze, hogy nem! Hogy jutott eszedbe ilyesmi?

- Katy mesélte az oviban ma... - mormogta a kislány, a szemét törölgetve közben -, hogy az apukája elment. Az anyukája azt mondta nekik, hogy el fognak... - Itt kicsit elgondolkodott. – Válni, és az apukájuk már sosem jön vissza. Ugye, te sosem mész el? – nézett fel esdekelve az apjára, mire az szorosabban ölelte magához.

- Soha, ígérem! Hiszen tudod, mennyire szeretlek titeket.

- Tudom! De – folytatta Leila -, akkor Katy apukája miért ment el? Katy azt mondta, szerette őket – elfogyott a szeretet?

Ez egy nagyon jó, fogas kérdés volt. Nagyon el is kellett gondolkodnia azon, hogyan feleljen meg rá.

- Tudod, kislányom, van, hogy két ember egy darabig nagyon szereti egymást; mint anya meg én, vagy mint Katy szülei – így aztán lesz egy saját családjuk. Aztán, sajnos, megtörténhet, hogy idővel már nem úgy szeretik egymást, mint azelőtt. Mi anyával még mindig nagyon szeretjük egymást, titeket Charlotte-tal pedig a világon mindennél jobban. Viszont... Vannak, akiknél ez egyszer csak, megváltozik.