50 OK, AMIÉRT SZERETTELEK [Taekook ff.]

Prológus

- Most meg mit csinálsz? - tettem fel kérdésemet idegesen.
- Vak vagy talán?
Taehyung dühbe gurulva hajította be a sporttáskájába a földön szanaszét heverő ruháit.
Egy hatalmas gombócot éreztem meg a torkomban, melynek hatására egy hatalmasat, már szinte hallhatót nyeltem.
Tae ide-oda rohangált a szobámban, hogy összeszedje a cuccait, majd a táskához rohanva csak hanyagul bedobálta azokat. Ebből azt szűrtem le, hogy minél hamarabb itt akar hagyni.
Szánalmat érezve a hibám miatt, amit múlt éjjel követtem el, földbe gyökerezett lábakkal álltam a szoba kellős-közepén, és a fiúra meredtem, aki csalódottan és megtörve készült elhagyni.
Feleszmélve bambulásomból körbetekintettem, és megláttam az ágy egyik felén heverő pólóját.
A türkiz darab lágyan omlott kezeimbe mikor felvettem, majd felemelve azt az orromhoz tartottam, és beleszagoltam. Tudtam, hogy finom és kellemes illata, lehet, hogy utoljára érződik a számomra.
Megfordultam, és elindultam a még mindig pakolászó fiú felé. Lépteimet halkan tettem meg, nem akartam idegesnek látszódni, mert nem voltam az. Inkább mondanám elkeseredettségnek azt, amit éreztem.
Odaérve szóra nyitottam volna a szám, de csak egy -T betű jött ki a torkom mélyéről, mert Taehyung rám sem nézve kikapta a kezemből a tegnap viselt pólóját, és azt is nehézkesen begyűrte a többi közé.
Olyan üresnek éreztem magam, ott állva előtte, és látni a szemében az apró könnycseppeket, amik ellen még mindig küzdött.
Mintha már csak arra az egy felsőre várt volna, megrántotta a cipzárt, amely néhol megakadt a sok kidudorodó ruhadarab miatt.
Egy halk szipogást ejtve kis orrocskájával, felemelte a táskát, majd kezeit a pántok alá bújtatta.
Én csak mereven álltam ott, mozdulatlanul végignéztem minden tettét, közben arcát megvizsgálva.
Körülbelül egy méterre állhatott előttem, talán még annyi sem volt, és a szemébe nézve véltem felfedezni rajta a mérhetetlen dühöt, amit még mindig megszűnhetetlenül táplált irántam.
Gyönyörű sötétbarna mandulaszemei kissé összeszorítva párosultak összevont szemöldökeihez. Száját megbántódva elhúzta, amint a lábujjamtól egészen a fejem tetejéig megvetően végigvezette rajtam a tekintetét.
Meglepődve a cselekedetein még jobban lefagytam. Mondani szerettem volna valamit, hogy megbántam, nem is úgy történt, nem én tehetek róla, és társai... De nem jött volna ki hang belőlem. És meg sem értette volna.
Száját kinyitva ráeszméltem, hogy beszélni fog hozzám így vettem egy mély levegőt, és vártam, mit zúdít rám, mielőtt távoz.
- Ezt majdnem elvittem...
Továbbra is szúrós tekintettel nézve rám és dühvel megtelt hanggal kapott oda a nyakában lógó nyakláncra, amit még én vettem neki nem sokkal azután, hogy elkezdtünk randevúzni.
A szemében meggyűlő csillogó gyöngyök elhagyták a medrüket, és egy lefelé vezető pályán kezdtek el lefelé gurulni, egészen az álla alá.
Hirtelen erősen rászorított a csuklómra, felemelte a karomat, tenyeremet a plafon felé fordítva.
Erős mozdulattal kitépte a nyakából az ékszert, ezzel együtt kiszakítva egy hatalmas darabot a szívemből.
Az apró, törékeny darab elszakadva találta meg a tenyeremet. Lassacskán lehajtva a fejemet, ránézve mérhetetlen rossz érzés fogott el.
Szám egyre inkább lefelé kezdett csüngeni, szemem is megbánást tükrözött, de Ő mit sem törődve ezzel elengedte a csuklómat erős szorításából, majd a mögötte lévő ajtó felé vette az irányt.
Még mindig úgy álltam ott mint a cövek, nem bírtam felfogni mi történik. Ő csak ment, vissza se nézve, és kilépve rajta bevágta maga mögött.
A hangos zajra felrezzentem, a lelkem legmélyéig hatolt.
Elöntött a rosszullét, amikor arra gondoltam, hogy itt hagyott szó nélkül, és én nem tehettem érte semmit.
Nem vall rám ez a viselkedés, általában indulatos és kezelhetetlen vagyok, makacs, aki nem hagy szó nélkül semmit, és aki mindenáron a saját igazát akarja. Most viszont még megszólalni se tudtam. És fogalmam sincs, hogy miért.
Lelkemből egy hatalmas, kivájt darab hiányával dőltem ki az ágyra.
Hason fekve az arcom a párnába temettem, és hagytam, hogy a düh irányítson most már, amit eddig nem engedtem ki. Így beleordítottam a párnába minden feszültségemet levezetve ezzel, és még mindig szorítottam a fejemhez, hogy a puha anyag felszívja a könnyeimet a bőröm helyett.
Kezemben azóta is tartottam a nyakláncát, amit pár pillanattal ezelőtt belenyomott a kezembe végszóként.
Arcomat kiengedtem a párna fogságából, így a fejemet oldalra döntöttem a párnán, és az ékszert kezdtem el tanulmányozni.
Végül leengedtem a kezem, kinyitva tenyeremet a nyaklánc pedig kiszabadult onnan. Könnyes szemeimet összeszorítottam, és egyre inkább előtörtek az emlékek, amiket együtt éltünk át idáig. És sajnos az elmúlt pár nap is a szép pillanatokkal együtt ebbe sorolható. Hát ilyen érzés szakítani.
Egy nagy, mély levegőt vettem, és akaratlanul is elkezdtem elmélyülni a közös emlékekben...
Amiket annyira nagyon szerettem benne...