Átlagos élet? Nem éppen ~Befejezett~

Extra folytatás avagy 31. rész

2 évvel később

Két éve nem láttam őket. Senkit sem aki valamikor is a múltam része volt. Egy időben nagyon hiányoztak, főleg Daved. Nagyon más lett az életem, mondhatni magányos. Általában a lehető legmélyebbre tuszkolom azon részemet ami szíve szerint visszafutna hozzájuk. Ennyi idő után nem gondolhatom meg magam. Néha megjelenek a városban és csendesen meghúzódva az erdőben figyelem őket, de semmi több. Amint valaki észrevesz eltűnök a városból mintha ott sem lettem volna. Most is egy ilyen akción veszek részt, Daved a barátaival ül egy eldugottabb padon. Minden rendben megy addig amíg az egyik srác rám nem mutat.
-Nézzétek ott van valaki!-szól a többieknek.
Már elfutnék, de mikor összeakad a tekintetem Davedéval a lábam földbe gyökerezik.
-Maya?-kérdezi halkan.
Minden lélegzetét tisztán hallom, ahogy megindul felém az enyém viszont elakad. Szó szerint bepánikolok. Lebuktam.. El kell tűnnöm!
Már csak pár méter van köztünk amikor észbe kapok. Megrázva a fejem megfordulok és eltűnök az erdő mélyében. Csak kilométerekre a várostól állok meg. A térdemre támaszkodva próbálom kipihenni magam.
-Miért tűnsz el mindig amikor megtalálnálak?..-hallom meg a halk hangot magam mögött.
-Daved..-suttogom.
-Igen én vagyok! És válaszokat akarok!-fogja meg a vállam.
Lehajtom a fejem és nem fordulok felé.
-Nincs mit mondanom Daved. Menj vissza a barátaidhoz én meg elmegyek immáron végleg..-motyogom halkan.
-Miért menekülsz? A családod vagyunk! Tőlünk egyáltalán nem kéne menekülnöd!-fordít maga felé.
-Úgy látom még mindig nem értetted meg az elmenetelem okát.. fiatal vagy még.-mosolyodom el.
-Felnőtt vagyok Maya! Betöltöttem a tizennyolcat! Nélküled! Mert az utóbbi időben mindig csak cserbenhagytál!-emeli fel a hangját.
Fájdalmasan elmosolyodom és egy könnycsepp szántja végig az arcomat.
-Pont ezért menj vissza a barátaidhoz! Mert én egy ilyen ember vagyok. Amikor már sok minden lelépek mert nem tudok mit kezdeni az életemmel!-simítok az arcára.
-Nem hagylak mégegyszer eltűnni! Vagy velem jössz, vagy én megyek veled!-jelenti ki.
Kellemetlenül sóhajtok egyet és visszaindulok a régi szülővárosomba. Nehezen teszem a lábam egymás elé míg Daved vigyorogva felemelt fejjel sétál mellettem. Amint alkalmam lesz lelépek, de Davednek itt kell maradnia.. ő hátha jobban csinálja majd mint én..
-Ne legyél már ilyen!-karolja át a vállam.
Fájdalmasan szisszenek fel amikor hozzámér. Tegnap volt egy durva balhém és kaptam pár elég szép sérülést.
-Mi az?-néz rám nagy szemekkel Daved.
-Semmi, tegnap volt egy kis balhém..-motyogom.
-Miért vagy hogyan?-néz rám nagy szemekkel.
-Nem fontos, csak nem szeretik az idegeneket a területükön.-húzom el a számat.
-Miért mászkálsz te idegen területeken?-lepődik meg.
-Számomra már minden terület idegen, igazából ez hosszú sztori, és nem hiszem hogy tudni akarod.-nevetek fel kínosan.
-De, szeretném!-csattan fel.
-Veszélyt kerestem. Az utóbbi időben elhagytam önmagam, így érezni akartam hogy élek. Hát mindenesetre sikerült, rendesen összetörtek.-húzom el a számat.
-Te bolond vagy! Ezért összevereted magad?-fogja meg a fejét.
-Igen, de láttad volna hogy én mit csináltam velük. Szóval számíthatok egy jó kis bosszúra. Bonyolult az egész és úgysem fogod megérteni.-rántok vállat.
Testvérem hirtelen megtorpan ezzel megállásra késztetve engem is.
-Nem egy kisgyerek vagyok Maya!-förmed rám.
-Számomra mindig is a kicsi öcsém leszel, lehetsz akármennyi éves. És hidd el jó hogyha nem vagyok az életedben. Te egy új esély vagy anyának, egy normális gyerek, de én nem. Sohasem voltam olyan amilyet akart voltam, sohasem voltam olyan akit bárki is akart volna. Tudod ez nem baj, nem olyan ember vagyok mint akinek te ismersz!-mondom határozottan.
-Nem is ismerlek, mert mindig lelépsz! Te nem voltál itt, de én igen, nem tudod mekkora pusztítást okoztál itt. Soha nem tudhattunk hogy élsz vagy halsz, teljes bizonyosságban hánykolódtunk több mint két évig Maya! Felfogod ezt?-emeli meg a hangját.