Percy Jackson és Harry Potter interaktív könyv

Itt egy rendőr, ott egy szörny

Carter William-Johnson 

Sajnáltam őket. De tényleg. Komolyan mondom. Vajon hányszor szidta le őket a főnökük miattam? Vajon hány liter benzint fogyasztottak el az üldözéseim során? Vajon hányszor lyukasztottam ki egy-egy kocsijuk kerekének a gumiját? Vajon hányszor törtem össze a kocsijaik üvegeit? Vajon miért csúsztak el egy vajon? És hányszor mondom még ki gondolatban, hogy vajon?

Ilyen értelmesebbnél értelmesebb kérdések kavarogtak a fejemben, miközben néhány zsaru elől menekültem. Nem vétettem én semmit ellenük, vagy bárki ellen. De mégis el akartak kapni, hogy nevelőszülőkhöz adjanak , vagy valamiféle intézetbe dugjanak. És ezt nagyon nem akartam. Inkább élek az utcán, mint idegen embereknél, akik próbálnak felnevelni és vigyázni rám. 

 - Ott van! - hallottam mögülem egy hangot, amit öt másik követett.

 Vagyis hatan üldöztek. Jó, tudni. Rohanás közben felborítottam néhány kukát, amiket néhány magasan szálló szitokszó követett valami idegen nyelven, amiket életemben nem hallottam még, de valahogy sikerült megértenem. Viszont nem nyertem túl sok időt magamnak a kukás akcióimmal. Értsd: semennyit. Mintha, a kukák le  sem lassították volna az üldözőimet. Itt már tudtam, hogy valami nem nagyon stimmel a tagokkal. Bekanyarodtam egy sikátorba, ahol ismét megismételtem környezetbarát cselekedetemet. Vagyis a kukaborogatást. Csakhogy most ezek mellé egy szárítót is borítottam, amire egy anyóka teregetett. 

 - Bocsánat! - kiáltottam vissza. 

A nénike erre olyan kapcsolatba helyezte az anyámat és az apámat, amit inkább nem írnék le. Én egy amolyan úri köcsög vagyok. 

 - Na, most megvagy, te kölyök! - ragadta meg a vállam az egyik egyenruhás majom. 

A hat férfi körbevett. 

 - Uraim, - kezdtem nyugodtan - kössünk üzlete!

 - Abból nem eszel, kölyök! - morogta az egyik állatiasan. 

A zsebemből elővettem egy kis aranysárga gömböt. 

 - Maguk békén hagynak, én pedig nem nyitom ki ezt. - alkudoztam, mire azok csak röfögve felnevettek. 

Egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy nem emberekkel van dolgom. 

 - Ugyan már, kicsi félvér! - morogta az egyes számú nem-emberi-lény-jelölt és nőni kezdett. - Sokáig menekültél, de itt a vége.

A többi zsaru is nőni kezdett. Nagyjából két, két és fél méteresek lehettek és csak egy szemmel rendelkeztek. Letaglózva néztem az ex zsarukat. Megráztam a fejem. 

 - Ti kreek vagytok? - kérdeztem szerintem teljesen jogosan, ugyanis kékes színű volt a bőrük. - Ha igen, akkor Thor és a Bosszúállók segíthetnének. Hol vagy Thor? - ordítottam hangosan, mire hangos dörgés lett a felelet. 

Ami azért vicces, mert kellemes szeptemberi vasárnap volt és egy felhő sem volt az égen. 

 - Kreek? - nézett rám az egyik bamba képpel. 

 - Ugyan már, akármik-is-vagytok! - mondtam. - Nem mond nektek semmit sem az, hogy Marvel?

Továbbra is csak üres tekintetekkel találkoztam. 

 - Kevin Feige? - puhatolóztam tovább. - Egy filmes csávó, aki az egész kócerájt kitalálta. Nem? - csóváltam a fejem. - Akkor Stan Lee? Képregényes bácsi, aki a filmekben cameozik. Ő sem? Ugyan már, ősemberek vagytok? Már mindenki hallott ezekről. Akkor Amerika Kapitány? Nagy, kigyúrt fószer, aki egy pajzsot hajigál. - láttam rajtuk, hogy egy cseppnyi fogalmuk sincs arról, hogy miről beszélek. A gömböt még nem akartam használni. Nem tudom, hogy ezek hogy bírnák a fényt. Az erős fényt. És nem akartam kárt tenni bennük. Így maradt az időhúzás. - Hulk? Óriási zöld szörnyeteg, akinek egy tudós a másik fele. Ő, sem? Akkor Vasemberről már biztos, hogy hallottatok. Egy milliomos playboy, vaspáncélba öltözve. 

 - Elég a fecsegésből! - tért magához az egyik valami, akinek a bicepszére volt tetoválva, hogy Cukorbaba. - Mi hüperboreaiak vagyunk. Kanadai óriások. 

 - Öhm, értem. - jegyeztem meg. - És ezzel most mit kéne kezdjek?

 - Félni. - morogta dühösen az egyik hüppögő óriás. - Félned kéne. 

 - Figyu, srácok! - mosolyodtam el. - Hogyan álltok a fénnyel?

 - Hogy mivel? - lepődött meg az egyik, mire kinyitottam a kis gömböt. 

A sikátort fény árasztotta el. De olyan vakító, hogy csak, na! De nekem nem volt ártalmas. A szörnyek a szemükhöz kaptak, mire én futást színleltem, majd egy kuka mögé bújtam. Az ex zsernyákok pár másodperc után feleszméltek és az állítólagos irányomba rohantak. Vártam egy kicsit, majd kikászálódtam a rejtekhelyemről. A sikátor végén, ahonnan jöttünk, egyetlen alak állt. Mankóval, sapkával és hosszú farmerrel. Az egyetlen ember, akit a barátomnak mondhattam és, akiben bíztam. Grover Underwood. 

Itt is az új rész. Tudom, hogy sok volt a kimaradás, de a lustaságom és az idő miatt volt ez. Reményeim szerint egy darabig nem lesz ekkora kihagyás.