Egy ismeretlen vírus sújtotta világban járunk. Hősünk (Derek)itt tér magához kómájából. Végig kísérhetjük hogy ismerkedik meg különböző emberekkel, és miként vészel át napokat, mintha az lenne az utolsó. Mindenhol veszély leselkedik rá, de vajon kép...
Másnap reggel nagyon nyúzott voltam, amin nem is lepődtem meg, hisz egyikünk se aludt valami sokat a váltott őrség miatt. Szétnéztem a sorok között és az egyik hűtőben találtam pár doboz energiaitalt.
-Van Isten az égben- mondtam megörülve magamban.- Tuti, hogy nem hideg, de attól még segíthet magamhoz térni.
Mikor vissza értem az „ágyunkhoz", Pete akkor ébredt fel. A szemeit alig tudta kinyitni a fáradtságtól.
-Jól aludtál?- kérdeztem tőle mosolyogva.
-Haha, nagyon vicces vagy Derek - nézett rám alig kinyílt szemeivel.- Be kell hogy valljam, ettől még a kórházi ágyam is kényelmesebb volt.- mosolyodott el ő is.
Megtörölte fáradt szemeit, majd így szólt:
-Na és akkor mi a terv mára?
Nem tudtam még teljesen, hogy mi és hogy legyen. Kicsit elgondolkoztam a dolgokon, ami elég nehéz volt , mert többnyire csak a családom járt a fejemben és hogy mi van velük. Kis idő múlva az előttem álló emberre néztem. Láttam rajta, hogy bízik bennem és az ötleteimben.
-Figyelj Pete! Szerintem most a legokosabb dolog az lenne, ha összeszednénk pár hasznos dolgot az üzletből, majd utána elindulnánk a kórházba. Ha végeztünk ott, megkeresnénk azt a garázst, amiről tegnap beszéltél, és ha minden oké és találunk járművet, akkor mehetnénk tovább Oak Village-be- mondtam magabiztosan neki.
-Remek tervnek hangzik Pete! Szerintem jó vezető lehetnél- nézett rám elégedett tekintettel.
Ezután szétnéztünk az üzletben, hasznos holmik után kutatva. Mindketten találtunk magunknak egy-egy túra hátizsákot, pár még ehetőnek vélt élelmiszert, és két-két flakon vizet. Pete talált magának egy bozótvágó kést (machete-t), én pedig egy köteg szöges drótot. Feltekertük a pokrócainkat és Pete elindult a kijárat felé.
-Várj Pete!- szóltam utána.- Kitaláltam valamit. Csak pár perc és mehetünk.
Elővettem a szögesdrótot és az ütőmet, amit cseppet „feltuningoltam".
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Elpakoltuk a barikádunkat az ajtóból, és kiléptünk az utcára. Szétnéztünk, de nem láttunk sehol se zombit, se élő embert, csak a szokásos kép tárult elénk. Egy kihalt utca, pár megrongált, véres kocsival, szétdobált szeméthalmok, néhány hulla elszórtan heverve, és mi.
-Remélem, most semmilyen meglepetés nem fog minket érni, legalább amíg eljutunk a kórházig- gondoltam magamban, miközben sétáltunk.
Így is történt. Az utunk során mindössze egy-két kóbor zombival találkoztunk, de azokat vagy megpróbáltuk kikerülni, vagy megöltük őket, hol Pete, hol én, mint egy igazi csapat. Valamilyen szinten jó érzés is volt, hogy legalább nem egyedül kell bolyonganom ezen a kihalt környéken. De én inkább már most a szüleimhez vettem volna az irányt, hisz tudtam, hogy Pete lánya (Rose) már nem él, és nem akartam neki szomorúságot okozni.
