A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

11. fejezet

Sziasztok! A fejezetben van egy kis káromkodás is, illetve ahol franciául mondanak dolgokat, azt dőlt betűtípussal szedtem. Jó olvasást, és szánjatok meg kommentekkel légyszi! Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Puszi: V.

* * *

A vadőrlak felől jött. A hold fénye eltorzította a tökök árnyékát, és amikor ismét hallottam a zörejt, már tudtam mi volt az. Pisszegés.

Nem voltam egyedül.

Lassan közelítettem meg a tökágyást, és gyanakvásom egyből elmúlt, amint megláttam a két tökfejet a zöldségek felett.

- Georgie, Fred! - szólaltam meg halkan. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott, habár a bent történtek még mindig nem hagytak nyugodni. - Hát ti mit kerestek itt?

A két srác száján egyforma mosoly tűnt fel. Felém lendítették kezeiket, én pedig összezártam a szemem a rám hulló, színes papírfecnikre hasonló zuhatagtól. Konfetti és szerpentinzáporban álltam, mikor újra kinyitottam a szemem.

- Gratulálunk! - éljeneztek, miközben előléptek narancsszín búvóhelyükről.

- Szerettük volna kifejezni...- kezdte George, miközben hozzám lépett.

- ... mennyire büszkék vagyunk...

- ... és veled örülni annak, hogy trimágus bajnok lettél! - fejezte be ő.

- Köszönöm szépen, fiúk - mosolyodtam el én is viszonzásként. George átható pillantásától éreztem, ahogy vér szökik az arcomba, és a szívem hevesebben dübörgi ritmusát. Elmondhatatlanul jól esett, hogy kiszöktek a kastélyból... miattam. - Nos, van kedvetek ünnepelni? - kérdeztem.

- Hát persze! Mi vagyunk minden buli lelkei - szólt Fred. Indultam is volna visszafelé a kocsinkhoz, de a két fiú még közelebb lépett.

- De ha van kedved, mutathatunk valami igazán szépet - jegyezte meg halkan George. Ez felkeltette a kíváncsiságom, ezért velük tartottam. Elindultunk a birtokon, vissza a kastélyba.

- Hová tartunk? - érdeklődtem, bár az ikrek válasz nélkül hagytak.

Hamarosan kiderült, hogy a kastélyba tartunk. Lopakodnunk kellett, hiszen már takarodó után voltunk, és azt gyanítottam én egyébként sem lehetnék most ott. Rengeteg lépcső után megálltak egy ajtó előtt, aminek határozottan örültem, mert végre kifújhattam magam. George azonban mögém lépett és eltakarta a szemem.

- Ez a hely a Csillagvizsgáló torony - magyarázták-, a legmagasabb pontja az egész kócerájnak.

Lélegzetelállító látvány tárult elém. Látszott az egész birtok, a hatalmas Rengeteggel, a vadőr kunyhója, a kocsink, a durmstrangosok hajója, amint a Fekete-tavon lágyan ring... De a távolban felfedeztem még valamit, ami egy hatalmas stadionra emlékeztetett. A korláthoz lépve pedig a gyepre vetültek a kastély - már kissé foghíjas- fényei.

- Nem tudtunk választani, mit is mutassunk meg neked, ami igazán szép lehet - suttogta George-, ezért arra gondoltunk, megmutatunk mindent. Mit gondolsz, jól tettük?

- Igen - feleltem halkan. - Ez csodálatos. Köszönöm... - suttogtam én is, George csokoládébarna szemeibe nézve.

- Miért suttogtok? - kérdezte Fred. Mikor ránéztem fülig ért a szája, és kezében három vajsörös palackot tartott. Az egyiket felém nyújtotta. - Ismered ezt az italt? - kérdezte.