A kedvenc nyaram ✔

8. nap

Másnap a tegnapi esőnek már se híre se hamva nem volt. A szikrázó nap felszárított minden nedvességet a talajról. A levegőben viszont még ott volt a jele, hogy itt bizony vihar volt ugyanis még a fülledtnél is fülledtebb volt az idő. Mindenkiről szakadt a víz és kivörösödtek a fejek. A táborvezetők sem bírták sokáig a nyűglődő táborozókat és bejelentették, hogy ma ismét lemegyünk a partra. Morgannal egymáson csimpaszkodva, lihegve battyogtunk a megváltást hozó víz felé. Mellettem Cameron a homlokát törölgetve cipelte a táskáinkat. Mögöttünk Lennie és Teresa hasonlóan feltűnően szenvedve jött. Előttünk az úton vibrált a levegő és délibábként pocsolyákat vetített elénk. De amint közelebb értünk eltűntek mindenkinél világossá téve, hogy ez csak egy illúzió volt.

  -A múltkor esküszöm nem volt ilyen hosszú az út! - nyűglődött Lennie a pólójába törölve gyöngyöző homlokát.

  -Nos, képtelenségnek tartom, hogy a tengerparthoz vezető ösvény megnyúlt volna, szerintem csupán annyiról van szó, hogy így, hogy szenvedünk számunkra úgy tűnik az idő lassabban telik. Ezért híhetted azt, hogy az út is hosszabb. - magyarázta Teresa miközben napellenzőként feje fölé tartotta a biológia tankönyvét. 

Mikor végre leértünk a partra a lányokkal ledobva a cuccainkat szélsebesen a tengerhez rohantunk és belegázoltunk. Nem törődve azzal, hogy a felhevült testünknek milyen jeges is a víz addig mentünk befelé amíg már nyakig el nem lepett minket a jéghideg, kristálykék megváltás. A lányok felugrottak egy Cam által behozott matracra és nevetve próbálták vízszintesben tartani, hogy Cameron nehogy felfordítsa. Egyre messzebb lökődtek tőlem míg végül már csak egyedül álldogáltam a vízben.

  -Szia! - úszott hozzám Jason mire torkomon akadt a levegő.

  -Hali - nyögtem ki végre miközben a szempilláimat rebegtettem. Ahh, Istenem úgy viselkedek mint egy ribi. Jason közelebb úszott hozzám. Nem tudom ő hogy volt vele de engem ismét levert a víz. Egy darabig csak álltunk egymással szemben. Én elvesztem a gyönyörű zöldesbarna szemeiben és az alsó ajkamba harapva vártam, hogy megszólaljon. Én ugyanis nem fogok szóval arra vártam, hogy ő kezdeményezzen.

  -Szóval,  ki ez a srác? - kérdezte.

  -Kicsoda? - pislogtam rá szerelmesen aztán rájöttem, hogy mire gondol és a fejemet megrázva válaszoltam magamnak még mielőtt ő tenné és én pedig teljesen leégnék. - Cameron! Ő, az én... az én... pa... pa... ppp - dadogtam és egyszerűen nem bírtam kimondani, hogy a pasim. Jason kedvesen érdeklődve nézett rám fél szemöldökét felhúzta így tudatosan vagy nem de még jobban eltiport mert még jobban nézett ki. Már ha ez lehetséges. Nem akartam Jasont megbántani. Tudtam, hogy nagy az esély rá, hogy Cam-mel valahogyan lebukunk és akkor Jason soha többet nem szól hozzám. Olyan messze kerülnék tőle mint sehogyan máshogy. Most viszont még volt esélyem visszatáncolni. Azt mondani, hogy Cam csak egy barát. Nem több. És komolyan mondom, hogy már éppen kinyitottam a szám, hogy ezt közöljem vele és leromboljam a féltékenyítés haditervünket, de aztán... De aztán hirtelen megláttam ahogyan Loren a felénk kezd úszni és ez mint egy pofonként ért - A pasim! Cam és én járunk. És én nagyon jól érzem magam vele! - vágtam rá katonásan ledarálva a szavakat.

Jason egy darabig némán bámult rám majd össze húzta a szemöldökét és úgy nézet rám mintha csak egy feladat lennék amit meg kéne oldania. Aztán olyat mondott amire egyáltalán nem voltam felkészülve. De komolyan. Akármi mást mondhatott volna... El is sírhatta volna magát vagy kínosan felröhög, egyiken sem lepődtem volna meg jobban. De ott a tengerben messze minden segítségemtől amire támaszkodhatnék ő olyat mondott amivel nem igazán tudtam mit kezdeni.

  -Na persze! - legyintett hanyagul. Na persze? Most komolyan nem hiszi el? Hát én mégis mi a francot kezdjek ezzel?  A szemöldökeim az egekbe szöktek az állam leesett és lefagytam. Bámúltam rá mint egy hal és komolyan azt hittem, hogy itt a vége ennyi volt amikor is egyszerre több dolog is történt. Hirtelen egy izmos kar fonódott a vállaim köré és magához húzva semmi reagálási időt nem adva Cameron puha ajkai az enyémnek nyomódtak. Erről nem beszéltünk, hogy ilyet is csinálunk! Ráadásul, ebben a csókban semmi mesterkélt nem volt. Semmi mű... Semmi színpadi... Ajkaink szinkronban mozogtak. A gyomrom úgy hullámzott mint a körülöttünk lévő víz. A végtagjaim önálló életre keltek és átkaroltam Cam nyakát. A hüvelykujjammal simogattam a haját miközben ő a derekamnál fogva tartott. Aztán ajkaink egyszer csak elváltak és Cameron vigyorogva a megilletődött Jason felé fordult. A "pasim" elengedte a derekam amit ismét víz vett körül. Abban a csíkban ahol a karja volt most fagyoskodott a testem. Visítozott a karjai után. Az alsó ajkamba haraptam ami valószínűleg tiszta vörös lehetett és Jas-t néztem, hogy erre most vajon mit reagál. Örültem, hogy nekem nem kellett megszólalnom, mert valószínűleg nem igazán ment volna.

  -Remek - biccentett Jason idegesen, hosszú szünet után Cam felé - Sok boldogságot - vigyorodott el gúnyosan majd mielőtt elment volna mélyen a szemembe nézett. Olyan pusztító volt a tekintete, annyira rideg, annyira nem olyan mint ahogyan eddig rám nézett. Megijedtem. Valószínűleg ezzel magyarázható az, hogy automatikusan Cam-hez húzódtam aki megint átkarolt. Jason követte a mozdulat sort a tekintetével majd kínosan felnevetett és a még mindig felénk igyekvő Loren-hez úszott majd felkapta és a lehető leglátványosabban megcsókolta. A hátamba hirtelen és  éles fájdalommal szúródott bele a jéghideg kés. Elakadt a lélegzetem és lefagyva néztem ahogyan Lor meglepődve mosolyog Jas-re mikor elválnak.

Rendben, ha harc, hát legyen harc! Igen, nagyjából itt kezdődött.