Gondolatok, írások

Novella 2

Sziasztok! Légyszi olvassátok el, amit most írok ide. Szokás mondani, hogy a határok arra vannak, hogy feszegessük őket  és ebben a novellában pontosan ezt tettem. Nagyon szomorú, depis hangulatú lett és olyan gondolatokat boncolgat benne a szereplő, mint milyen lenne meghalni, vagy ha leugrana egy ház tetejéről, mit érezne zuhanás közben. Ezért kérek mindenkit, akinek már voltak ilyen gondolatai, hajlamosak ennyire szomorúnak lenni NE olvassa el, illetve mindenki saját felelősségre tegye meg. Emellett azt is szeretném mondani, hogy ez a gondolatmenet nem valós, soha nem fordultak meg ilyenek se az én se az ismerőseim fejében, ez a karakter fejében játszódott le és azt közvetítettem. (Jesszus, ez de skizofrénosan hangzik😂) Illetve, ha valakinek ilen gondolatai vannak, próbáljon fordulni valakihez és ha valaki megkérdezi, hogy hogy vagytok és rosszul vagytok, szomorúak vagytok, ne mondjátok azt, hogy jól, köszi. Beszéljetek az érzéseitekről, mert ha nem, akkor ki tudja, hogy mi lesz a vége. Mindegy, elmondtam amit szerettem volna, aki megmaradt ezek után, annak kellemes olvasást!

Alkonyat van, az egyik kedvenc időszakom. Ilyenkor van az, hogy a nap már eltűnt az égboltról, de közben mégis világos van. Vagyis, nem világosnak mondanám, inkább minden olyan szürke. A lábaim maguktól mennek, nem én irányítom őket. Ahogy elnézem a belváros felé visznek, vagyis arra a helyre, amit mi itt belvárosnak csúfolunk. Minden csendes, minden nyugodt. Az alapból folyton nyüzsgő főút mellett haladok, ami tulajdonképpen átvisz ezen az egész kócerájon és talán egy boldogabb helyre vezet. Mi vonz engem ennyire az alkonyatban, mi vonz engem ennyire a sötétségben? Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy imádom. Valamilyen belső pezsgést érzek, ahogy ezeken a szürke utcákon megyek át, amit napközben még soha nem tapasztaltam. Egy kellemes bizsergést, egy nyugtató érzést. Egyszerűen csak beleszívok a hűvös, nyirkos, égett falevél szagú levegőbe és úgy érzem magam, mint egy kalitkájából kiengedett madár. Szabadnak érzem magam.

Az embernek vannak pillanatai, amikor egyszerűen túlcsordul. Velem ez naponta megtörténik. Az agyam soha nem áll meg, folyamatosan jár, gondolkodok, boldog, szomorú, kétségbeejtő dolgokon. Nyugodtan állíthatom, hogy nincs a legszebb életem. Sokszor egyik gond jön a másikra, mikor az elsőt még meg se tudtuk oldani és egyszerűen csak halmozódnak és halmozódnak, mint valami torony, amit egy hozzá nem értő ember tervezett és ahogy egyre magasabbra építik, látszik, hogy pillanatokon belül összeomolhat. De nem állítják le az építkezést és a gondok sem múlnak el. Valahogy így vagyok az érzéseimmel is, csak azok látszatra rendben vannak. Mit látnak kívülről az emberek? Csak egy átlagos tinit, fekete hajjal, szaggatott farmerben, kamu Converse-t viselve, valami szekrény aljából előhalászott pólóval és pulcsival, meg talán egy hanyagul a fejemre rakott sapkában. És közben azt mutatom, hogy minden rendben van. Hogy nincs semmi gond. Az arcukba mosolygok és a szemükbe hazudom, hogy jól vagyok, mert nem akarom terhelni őket a bajaimmal. Közben pedig olyan vagyok érzelmileg, mint egy bomba. Sokszor úgy érzem, hogy nem is akarok inkább létezni. Utálom a Napot, a levegőt, az embereket, magamat, az ételt az italt, mindent. Aztán pedig rájövök, hogy milyen fasz vagyok és csak magamat kezdem el utálni.

Utálni? Nem. Inkább csak mérges vagyok magamra. Mérges vagyok, mert én nem tudok olyan nyugodt lenni, mint mindenki más, olyan boldog és felszabadult lenni. Mert belehajszolom magamat az aggódásba és a bússágba attól függetlenül, hogy semmi szükség nincs rá. De azzal, hogy az agyam megállás nélkül pörög, ezt érem el. Hogy mindig valami miatt rossz hangulatom van és nem tudok szabadulni belőle. Vagy csak nem próbálom meg. Mit csinálok ilyenkor? Ignorálok mindenkit. Megmondom nekik, hogy most nincs kedvem beszélni, vagy kell egy kis időt szánnom magamra. Talán egy-egy ember kap egy pár szavas választ, de akár napokra is eltűnhetek. Ez is pontosan olyan érzést ad nekem, mint amit most csinálok. Megyek a semmibe előre.

Időközben már eléggé besötétedett és lehűlt a levegő. Megigazítottam a sapkámat és a pulcsim zsebeibe tettem a kezeimet. A leheletem már megfagyott a levegőben. Nem hittem volna, hogy ennyire hideg lesz ma este, bár nem tudom mit vártam február közepén. De ha már elindultam, még nem vagyok hajlandó hazamenni.

Csak én vagyok ezeken a sötét utcákon. Vagyis, azt hiszem csak én vagyok. De ha mélyen magamba nézek, reménykedem, hogy nem. Hogy van valahol valaki, aki belém akar kötni, vagy valamit tenni velem. Tudom, hogy ez hogy hangzik most. De néha csak elgondolkodom azon, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha valaki csak egy pillanat alatt elvenné az életemet. Mennyivel egyszerűbb lenne az egész. Ha csak egy mélyebb vágást ejtenék magamon, vagy kipróbálnám kíváncsiságból, hogy a fürdővízbe hajszárító dolog tényleg hatásos-e, vagy csak Hollywood-i trükk. De akkor is mi garantálja, hogy vége? Akarom azt, hogy vége legyen?

Nem, nem akarom. Nem erről van szó. Csak néha, amikor mélyebbre süllyedek a kelleténél, úgy érzem könnyebb lenne feladni és... meghalni. Milyen érzés lehet a halál? Megkönnyebbülés? Ahogy érzed, hogy a testedben leáll minden szerved, minden sejted, minden porcikád? Ahogy lelassul a véred áramlása az ereidben, ahogy az izmaid elernyednek és a szíved nem dolgozik többé? Vajon fáj? Vajon a tüdőm előbb leáll, mint hogy meghalok? És akkor olyan, mintha fulladokolnék? Igaz, nagyon kevés ideig tartana. Vajon mit éreznék akkor, ha a hatemeletes háztömbünk tetejéről egyszerűen csak levetném magam? Feltűnésmentesen megtehetném, nagyon jól tudom, hol van a kulcs a tető kijárathoz, olyan 7-8 éves koromban megkerestem, mert fel akartam menni titokban, de aztán nem mertem.

Az utcai lámpák egy hangos durranással életre keltek. Szinte megijedtem volna, ha a gondolataim nem uralkodtak volna el ismét rajtam és hagyták volna, hogy ezt a kicsi szabadságot boldogan eltöltsem.

De vajon, ha valóra váltanám a 8 éves énem kívánságát és felmennék és valóra váltanám a 18 éves énem depressziójának kívánságát, milyen lenne? Mit éreznék zuhanás közben? Megbánást? Akkor jönnék rá, hogy elcsesztem? Hogy mennyi dolog volt, amiért még élnem kéne? Vajon pánikolnék? Félnék attól, ami jön? Csak egyszerűen elérem a betont és a testemnek annyi? Lenne utána bármi más, tényleg el kéne számolnom az életemmel? Vagy egyszerűen csak elfogadnám a tettem következményét és fellélegezve konstatálnám, hogy igen, ez van?

Nem, ezt el kell felejtenem. Soha, de soha nem lennék erre képes. Biztos vagyok benne, hogy amint a tető szélére állnék egész testemben remegnék és pánikolva sietnék vissza a szobámba. Levágtam magamat egy üres padra egy lámpaoszlop alá és hátra dönöttem a fejemet, hogy láthassam, ahogyan a repkedő bogarak szánalmasan versengenek azért a szerencsétlen kis fényért, melegért, ami ebben az időben életet lehel beléjük. Talán belém is. Tudom, hogy ezeket a gondolatokat nem én találom ki és tudom, hogy nem érzem igazából. Nem tudnám ezt tenni magammal és a szeretteimmel. Ez csak egy múló állapot, amiből már lábalok is ki. Csak az a negyedórás brutál depresszióm, ami legalább egyszer egy héten teljesen uralmába kerít és addig nem enged, ameddig le nem visz egy ilyen szintű lelki mélypontra. De tudom, hogy ez csak lelki, hogy ez csak érzelmi, mert nem tudnám és nem is akarom megvalósítani. És nem is fogom.

Egy óra ülés után végül úgy határoztam, hogy visszaindulok, a lehető legjobban kivilágított úton, hogy a gondjaimtól megszabadulva felmehessek a szobámba és ha kell, akár örökké aludhassak.

Hm, szép gondolat, örökké aludni. Majd egyszer. De ennek még nem most van itt az ideje.