Two Faced [JAVÍTÁS ALATT]

10. rész | Kis hableány... a parton

Reggel furcsa zajokra ébredtem. Álmosan pislogtam körbe, és miután megállapítottam, hogy még korán van, visszafeküdtem. Újra elaludnom azonban nem sikerült, mert a folyosóról ideges tündérek kiabálása és egyéb fura hangok hallatszottak. Végül más lehetőség híján felkeltem, és elindultam a fürdőbe, hogy összekapjam magam, és kimehessek megnézni mi történik.
Az ajtón kilépve érdekes látvány tárult a szemem elé. A folyosón tündérek siettek mind a két irányba, néhányan ládákat cipeltek, és egy jó részük páncélban volt, legalábbis félig. Természetesen senki tudomást sem vett rólam, ezen azonban nem sértődtem meg, mivel tudtam az okát. Aznap reggel két nagy csoport indult küldetésre: Az egyik a Kappák szigetére, erről nem tudtam sokat csak azt hogy főleg diplomáciai kérdés. A másik pedig a fekete kutya, vagy kutyák miatt Valkyon és Nevra vezetésével. Úgy döntöttem megnézem mi van kint, hátha tudok valamint segíteni, meg aztán egy kis friss levegő sem árt.
Az épületen kívül sem tűnt kisebbnek a káosz, de úgy tűnt mindenki tudja a dolgát. Nem nagyon szorultak segítségre, szóval elkezdtem céltalanul sétálgatni, hátha találkozok valakivel akit ismerek. Sajnos még mindig nem rendelkeztem elég tudással a tündér nyelv terén hogy megkérdezzem kell-e segítség, annyival meg pláne nem, hogy meg is értsem a választ.
Minthogy a keresgélés sikertelennek bizonyult, elhatároztam, hogy visszamegyek a Főhadiszállásra. Végtére is az én részem már véget ért a fekete kutyás ügyet illetőleg, a másik úthoz pedig sose volt közöm.
Azonban mikor megfordultam, belefutottam egy rohanó tündérbe. Az ütközés következtében mindketten a földön kötöttünk ki. A kezdeti sokkból a fejemet megrázva hamar feleszméltem, és felismertem hogy akivel szerencsésen összeütköztem, az egyszarvú lány, aki tegnap megpróbált beszélgetni velem. 
-Öhm... Bocsi.
Bár tudtam hogy úgysem érti azért ne legyek már bunkó.
- Ie. Goheno nin - válaszolt (valamit) , majd felpattant és kezét nyújtotta hogy felsegítsen. Miután mindketten újra talpon voltunk, elkezdett magyarázni (valamit) és a szirt irányába mutogatott. Bár a beszéde ugyanúgy ismeretlen volt számomra, a nonverbális üzenet elég egyértelműen átjött: Azt akarta hogy menjek utana. Bólintottam és utána indultam. Sietős lépteit követve hamarosan a szirt széléhez értem ahol az elém táruló látványtól megtorpantam (persze leesni sem akartam de meglepő vagy nem, az csak a második ok volt).
Addig nem is nagyon tudatosult bennem, hogy ezt a kis földdarabot tenger veszi körül. Ahogy azonban megláttam a hatalmas víztömeget, egyből elvarázsolt. Míg az unikornist inkább a lent készülődő tündérek és hajók kötötték le, én képtelen voltam levenni a szemem a csillogó víztükörről. Mintha valami nagyon régen elnyomott ősi erő szabadult volna fel bennem az egész testem egy furcsa bizsergés járta át. Érezni kezdtem a víz hullámzását, minden élőlényt, a mozgásukat, az alakjukat. Tisztán kezdtem hallani minden hangot lentről, minden szót, még ha nem is tudtam a jelentésüket. Mintha én lettem volna maga a tenger. Szinte már szédültem az érzéstől, olyan volt mintha eltűntek volna a lábaim. Erre ijedtemben hátraléptem egyet. Gyerünk Laila térj magadhoz! Te jó ég, mi volt abban a reggeli egy pohár vízben?
Az egyszarvúra néztem, akinek az arckifejezésén láttam, hogy valami tényleg nem oké és nem csak én vagyok betépve.
Meg akartam kérdezni mi baja, de ekkor a szél a szemembe fújta egy tincsemet és világos lett minden. A hajam vége a kék összes elképzelhető árnyalatában pompázott. A fülemhez kaptam, és éreztem, hogy ott sincs minden rendjén. Pikkelyes tapintása és nagyon furcsa alakja volt.
- Ez mégis mi a f-
Az unikornis ránézett a lábaimra, amik lassan már nem is lábak voltak. Szép lassan uszonnyá alakultak, én pedig éreztem, hogy nem tudok állni többé és a földre estem. Menő meg minden, de hogy fogok visszaváltozni?

A lány leült mellém, és elkezdte az uszonyomat tanulmányozni. Megvontam a vállam amolyan "shit happens" módon, és csatlakoztam hozzá tüzetesebben megvizsgálva a pikkelyes valamit, amely átvette lábaim helyét, de szerepét nem igazán.
Valóban nem nézett ki rosszul, de a színe olyan sötét kék volt hogy a hideg kirázott a mélységtől amiben ez természetesnek hatna. Kisebb oldalúszók is voltak rajta amik a vízben a fordulást segítették volna. A legjobb bónusz viszont a tüskék voltak. Minden úszóm és a füleimen is tüskék voltak, a pikkelyeim pedig jobban hasonlítottak egy cápa bőrén látható kis fogakra mint bármilyen más normális haléra.
Egy kicsit a Kis hableány című mesében éreztem magam. Annyi különbséggel, hogy nem Ariel, hanem valamelyik szerencsétlen partravetett szirén rokona lehettem.

Senkit nem láttam a közelben aki segíthetett volna, újdonsült "barátnőm" meg láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hisz valószínűleg nem látott még a parton sellőt, akinek két perce még lábai és ember kinézete volt. Elég hülye helyzet volt, így megpróbáltam az egyetlen dolgot ami eszembe jutott, reménykedve hogy beválik. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, hogy vissza akarom kapni a lábaimat. Meg a füleimet. Meg az eredeti hajszínemet. Kis fáziskéséssel, de csodálatos módon teljesült a kérésem. Amikor kinyitottam a szemem, újra normális kinézetemben ültem a földön. Tudtam hogy megéri a szándék összpontosítását tanulni! Éljen a boszorkányság! Boldogan álltam fel,és mintha mi sem történt volna, úgy néztem az unikornisra. Ő azonban újra karon fogott, és bevitt a kristályterembe Miikohoz.

Fél óra ideges tündérnyelvű beszélgetés után a kitsune tudtomra adta, hogy délután kíván viszontlátni. Ezután Merinával (mint kiderült így hívják), visszamentünk ugyanarra a sziklaszirtre, ahol átváltoztam. Innen néztük végig a hajó indulását. Nagyon szép volt, ahogy a hatalmas vitorlás lassan kiúszik a nyílt tengerre. Még sosem láttam ilyet. Merina azonban hamarosan újra félbeszakította ábrándozásomat. Valamit mondott, aztán elment. Biztos dolga van. Egy darabig még gyönyörködtem a látványban, majd én is elindultam a főhadiszállás felé. Már beletörődtem, hogy ez sem lesz nyugalmas nap. Inkább a hasamat követtem, és elmentem enni. Már délelőtt felé járhatott az idő és semmit nem ettem korán reggel óta. Mikor azonban visszaértem a szobába, nem találtam ott Dollyt. És a kis crylasm is eltűnt. Elkezdtem kiabálni a nevét, de nem jött elő. Hiszen nem kapott enni! - jutott eszembe. Bár nem is tudtam mit kéne neki adni... Úristen, ha a picike is megszökött! - jutott eszembe de aztán beugrott még egy emlék miszerint Ewelin meggyógyította a kis crylasmot és már Merynél van.
Körbejártam az egész főhadiszállást a familiárisomért, de sehol nem találtam.
Azon gondolkodtam, hogy lehet, szerencsétlen kis állat talán éhen halt. Fogalmam sem volt hányszor kell egy nap ennie a bébi bekoláknak. Talán többször is, és egyszer sem kapott? Te jó ég, én vagyok a legrosszabb gazdi a világon! Reményvesztetten indultam vissza a szobám felé. 15 évesen képtelen vagyok vigyázni egy familiárisra, akit ráadásul értek is. Ez az én teljesítményem.
Ekkor azonban egy fa mögül előbukkant a kis bekolám, Kero kíséretében.
- Hát itt vagy! Tudod hogy aggódtam érted? - emeltem fel.
- Sajnálom, hogy így eltűntem vele. Tegnap tényleg nem az én napom volt. A sok dolgom miatt elfelejtettem mondani, hogy mi az étele. - mentegetőzött Kero
- Semmi gond! De pontosan mit is eszik?
- Bambuszrügyet. Most tudok öt napra valót adni, aztán majd a piacon tudsz venni.
Venni? Még normális munkám sincs nem hogy fizum. De sure, majd megoldom valahogy.
- Rendben, köszi! Ha nem baj én megyek is mert Miiko vár, meg még kitudja mi történik. - nevettem fel.
- Nem gond, szia! - köszönt el az unikornis, majd ő is ment a dolgára.
Persze a szobám felé menet eszembe jutott, hogy csak később kell mennem a főnökasszonyhoz, így pihenéssel és olvasással töltöttem azt a néhány órát. Érdekes, a könyvtárban ember nyelvű könyvek is voltak, szóval kivettem néhányat és azok tanulmányozásával próbáltam lefoglalni magam. Olyan négy óra körül felálltam és elindultam Miikohoz. Már nagyon érdekelt hogy mégis mi a jó repülő földikutya vagyok, úgyhogy siettem.
Persze a kristályteremben nem találtam senkit.
- Öhm... Miiko, megjöttem!
Sehol semmi életjel. Remek.
- Kit keresel? - kérdezte a hátam mögül Leiftan.
- A drága főnöknőt. - vàlaszoltam - Nem tudod véletlenül hová ment?
- A gárdavezetők helyetteseivel beszél, az edzőtéren megtalálod.
- Na akkor mehetek utána. Köszi hogy szóltál! - mondtam, és már rohantam is megkeresni a kitsunét.