goodbyes

negyedik rész;

Mingyu a következő reggel hívást kapott. A vonalas telefon hangos csörgése rázta fel az egész lakást, s szíve majd' kiugrott a helyéről. Minden egyes alkalommal ezt érezte. Rettegett attól, hogy a kórházból hívják. És attól, hogy mit fognak neki mondani.
Gyorsan mászott ki ágyából és a konyhába sietett, hogy felvegye a készüléket. A Wonwooval közös otthonuk, bár nem volt nagy, kettejüknek kényelmes volt és mivel a központban helyezkedett el, egy szavuk nem lehetett panaszra. Régebben szerette és a magáénak érezte, de most már irtózott minden egyes hazavezető úton. Wonwoo volt a kedvence benne, s mióta ő a kórházban lakott, Mingyu szívesebben táborozott volna minden este az előtt, mint hogy hazajöjjön.
Az édesanyja volt az. Nyugodt volt a hangja, szóval Mingyunak többé nem is volt oka az aggodalomra. Csak hogy a szíve fájdult bele abba, amit mondott neki a nő. Már a kis belvárosi üzletéből hívta, de mielőtt oda ment volna, meglátogatta Wonwoot és vitt neki valami finom ennivalót. Wonwoo már enni is alig tudott, annyira fájt a torka. És az egyetlen dolog, amit kiejtett a száján, az az volt, hogy mennyire hiányolja Mingyut.
Mingyu taxiban ült és egyenesen a kórház felé tartott. Még volt elegendő ideje első egyetemi órájának kezdéséig ahhoz, hogy meglátogassa szerelmét. A szerelmét, akinek most már az ajkait is néhol friss sebek keretezték és az elmúlt hét alatt többet fogyott, mint a megbetegedése óta valaha. Mingyu tüdejében megakadt a levegő, ahogy figyelte őt, miközben iszonyat lassú mozdulatokkal becsukta könyvét és lassan nyújtotta felé kezeit, hogy ágyába invitálja. Látta rajta, hogy mennyire rosszul volt és ahogy ott feküdt mellette, beteg kedvesének fejével mellkasán és csontos karjaival nyaka körül, ő is megértette, hogy ennyi volt. Mégsem így akart emlékezni rá.
- Annyira hiányoztál - suttogta Wonwoo, s egykori mély, kellemes hangja most már rekedt volt és fájdalomtól eltorzult.
- Ne beszélj! - szólt rá Mingyu.
- De akarok - folytatta. - Olyan rég beszélgettünk így.
Mingyu nagyot sóhajtott. Legszívesebben visszasírta volna azokat az időket, amikor az egyetemi jelentkezés és a kettejük közötti kisebb-nagyobb civakodások voltak a legmegterhelőbb problémák az életében. Most az, hogy minden gondolatát Wonwoo rosszulléte és a betegsége emésztette fel, egyszerűen megvont tőle minden szabad, nyugodt percet. Folyamatosan kattogott az agya, a barátaival nem is tudott másról beszélni és amikor bent volt a kórházban, akkor is erről szólt minden. Elege volt, haragudott.
- Képzeld - motyogta Wonwoo lehunyt szemekkel -, tegnap megkértem, hogy toljanak ki a társalgóba. Régen voltam. Reméltem, hogy ott lesz Soonyoung.
Mingyu a rajta fekvő fiú remegő szempilláit figyelte.
- De meghalt, Mingyu - egy apró könnycsepp folyt le az arcán. - Azt mondták pár nappal azelőtt, az éjszaka felvizesedett a tüdeje és megfulladt. És nekem nem is szóltak. Pedig dr. Choi is pontosan tudta, hogy ő volt az egyetlen, akivel beszélgettem a kórházban.
- Minden bizonnyal nem akart elkeseríteni - simogatta a hátát.
- Hát elég rosszul jött ki, mert attól az idióta öregembertől tudtam meg, akinek mindig jár a szája - szemöldökei dühösen összeugrottak. - Olyan rosszakat mondott. Pedig egy koszos tű használata is ugyanolyan felelőtlen dolog, mint az óvszer nélküli szex.
Mingyu fejében hirtelen állt össze a kép. Wonwoo Soonyoungja Jeonghan Soonyoungja volt. A fiú, aki igazán jó barátnak bizonyult, s akinek a testét olyan sietősen akarták elszállítani a kórházból.
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Az az ember még abba a nőbe is képes belekötni, akinek anno egy vérátömlesztés során kavartak be valamit az orvosok, érted? - bosszankodott Wonwoo és gyakran köszörülte torkát.
- Minden bizonnyal az agyára ment a betegség - bólintott elbambulva Mingyu.
- Igazad lehet - tűnődött Wonwoo. - Ugye én nem vagyok ilyen?
- Nem, te ugyanaz a Wonwoo vagy, aki mindig is voltál - hajtotta rá a fekete fejbúbra saját arcát.
- Rendben, hiszek neked.
Mingyu megvárta, amíg álomba szenderült Wonwoo és csak azután hagyta el a kórtermet. És bár ez koránt sem telt sok időbe, sietnie kellett, hogy időben odaérjen órájára.
Mingyu és Wonwoo tizenhét évesek voltak, amikor először mentek el tesztet csináltatni. Mingyu anyukája vette rá őket és ő is ott ült velük a váróban, amikor az eredményükért mentek. Mingyu ment be elsőnek és az a pillanat volt az egyik legboldogabb egész életében, amikor a kedves doktornő közölte vele, hogy teljesen egészsége. De aznap volt élete egyik legrosszabb pillanata is. Wonwoo dühöngve jött vissza a váróterembe és Mingyu erős karjai között is sokáig nyugtalanul püfölte őt ott, ahol csak érte, majd testét egy pillanat alatt kezdte el rázni a keserves zokogás. Elmesélte, hogy a doktornő háromszor is lefuttatta a tesztet, de mind a háromszor ugyanazt az eredményt kapta. Később aztán megnyílt arról Mingyunak, hogy valahol legbelül számított arra, hogy ez lesz vele -pontosan tisztában volt korábbi meggondolatlan alkalmainak részleteivel, főleg mióta együtt volt Mingyuval, s az mindig lelkiismeretesen odafigyelt arra, hogy védekezzenek. Csak nehéz volt bevallania magának is, mert tudta, hogy ez teljesen rajta múlt. És el se tudta képzelni, hogy mennyire gyűlölte volna magát, ha Mingyu is pozitív eredményt kapott volna. Mert tudta volna, hogy ő tette azt vele és soha nem tudta volna megbocsátani magának.
És Mingyu akkor döntötte el, hogy orvos lesz. Meg akarta találni a gyógymódot, csak azzal nem számolt, hogy mire ő elvégzi az egyetemet, Wonwoo minden bizonnyal már nem lesz vele.
Az idő kegyetlenül keveset adott nekik magából. Mingyu pedig úgy volt vele, hogy az utolsó pillanatáig élni kell vele.