goodbyes

ötödik rész;

Mingyu nem akart többet veszekedni Wonwooval. Ezért megállapodtak abban, hogy a fiú hátrelevő idejében már csak hetente kétszer látogathatja meg. Mingyunak volt egy olyan érzése, hogy egy kezén meg tudta számolni a hátramaradt közös napjaikat.
Wonwoo már tényleg nem volt jól, s Mingyu ahogy figyelte, hogy időről-időre hogyan halványult, rettentő mód fájt. És mikor esténként álomra hajtotta a fejét, az volt az utolsó gondolata, hogy a következő reggel már lehetséges, hogy Wonwoo nem fog vele ébredni. Már tudta és magának is beismerte.
Azonban Wonwoo két héttel később is életben volt még -már ha lehet azt a létet egy élőhöz hasonlítani.
Gyakran gondolt Jeonghanra is. Rosszul érezte magát miatta. Nem csak Wonwoo részéről, de Jeonghanéról is, őszintén rossz embernek érezve magát, amiért olyan könnyelműen játszott a fiúval.
Amikor Mingyu száműzve lett a váróterembe - mert Dr. Choi éppen vizsgálta Wonwoot, s az nem szerette volna, ha barátja ilyen helyzetben látja -, mindig ráunt az egyhelyben való ücsörgésre és megindult a kórház folyosóin. Olyankor gyakran futott bele Jeonghanba. A hófehér fiú szokása az volt, hogy egy megértő mosoly után nem foglalkozott tovább Mingyuval. Mingyu látta rajta, hogy bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy hogyan álljon hozzá, de őszintén szólva ő is hasonlóképpen volt. Szintén sokszor figyelte őt, amikor az Jieqionggal beszélgetett, bár olyankor csak pár rövid másodpercre engedte magának ezt a szabadságot. Már elfogadta a tényt, hogy Jeonghan messze az egyik leggyönyörűbb ember volt, akit valaha látott és nem is próbálta magában elnyomni azt, hogy tagadhatatlanul vonzódott hozzá. Csak fogalma sem volt arról, hogyan közelíthetné meg újra és emiatt gyakran szorult görcsbe a gyomra.
Valójában egyszerűbb volt, mint ahogy azt elsőnek gondolta. A saját lakásának hálószobájában feküdt, meztelen teste köré tekeredve a fehér lepedő. Most nem volt részeg.
A mellette fekvő fakó fiú halkan nyöszörögve ült fel, haja arcába lógott.
- Megvagy? - emelte rá tekintetét Mingyu. - Fáj valamid?
- Nem, jól vagyok - rázta meg a fejét Jeonghan, így tincsei is eltűntek szemei elől. - Te hogy vagy?
Mingyu összevonta szemöldökeit és két könyökére támaszkodott.
- Úgy értem, hogy te megvagy fejben? - Mingyu továbbra sem értette, de ahogy a másik saját hófehér mellkasára emelte egyik kezét, felfogta.
Nagyot nyelt. Mit is mondhatna.
- Őszintén megvallva fogalmam sincs - sóhajtott fel. - Aggaszt, hogy nem tudom, hogy még mennyi időm van vele.
Jeonghan megértően bólogatott, miközben figyelmesen hallgatta őt.
- Akkor annyival egyszerűbb lenne - arca grimaszba torzult. - És mindene fáj. A daganat a nyelőcsövén és az az újabb fertőzés is, amit elkapott. Borzasztó.
Jeonghan keze Mingyu kilógó combjára csúszott és simogatni kezdte. Ez jól esett neki, kicsit megnyugtatta és már nem kattogott azon az agya, hogy újra és újra végigpörgesse magában azoknak a betegségeknek a listáját, amiket az utóbbi egy hónapban Wonwoo elkapott.
- Nem így akarok emlékezni rá, Jeonghan.
- Akkor csináljatok valami olyat, amilyet korábban - állt elő ötletével az idősebb egy rövid agyalás után.
Jeonghan Mingyunál maradt az éjszakára is. Eredetileg nem így tervezték, de aztán Mingyu maga ragaszkodott ahhoz, hogy azt is töltsék együtt. Jól érezte magát, amikor beszélgettek és most szüksége is volt valakire az oldalán. Csak az volt a szokatlan, hogy most egy teljesen más ember feküdt azon a helyen, ahol korábban csak és kizárólag Wonwoo.
Mingyu a hófehér kart simogatta, ami lomhán keresztezte az ő kreol hasát, szinte virítva rajta.
- Ne haragudj, amiért úgy faképnél hagytalak - motyogta Mingyu félálomban.
- Nem haragszom - emelte meg fejét, hogy rá tudjon nézni. - Ma egyébként is kárpótoltál.
Mingyu visszafogottan nevetett fel, Jeonghan ajkán pedig egy büszke mosoly jelent meg.
- Ismertem valakit - hajtotta vissza fejét -, aki megölte magát, amikor megtudta, hogy HIV pozitív.
- Te aztán tudod, hogy hogyan vidd le egy beszélgetés hangulatát - vonta fel csodálkozva szemöldökeit Mingyu.
- Amíg csöndben feküdtünk, rajta gondolkoztam - rántotta meg csupasz vállát Jeonghan. - Nem is olyan régen történt ez.
- Barátod volt?
- Igen, szerettem nagyon.
Mingyu egy ideig hallgatott.
- Lehet én is ezt csinálnám - törte meg a csendet végül. - Csak én megvárnám, amíg megbetegedek.
- Túl későn tudta meg.
- Az volt az első tesztje? - meglepődöttségében szemei is kipattantak.
- Igen.
- Az akkor rettentő felelőtlen dolog volt a részéről - hunyta vissza pilláit.
- Félt tőle.
- Akkor is.
Jeonghan még mondani akart valamit. Mingyu hallotta ahogy száját kinyitva nagy levegőt vett, aztán inkább lenyelte. Ezt követően elnyomta őket az álom.
Mingyu álmodott. Wonwoo volt benne. A kórházi ágyon feküdt. Aludt. Mingyu minél tovább volt abban a világban, kedvese annál jobban halványult. Míg nem egyszer csak teljesen eltűnt.
Megszólalt a vonalas telefon. Jieqiong volt az, a kedves nővérke a kórházból. Azt mondta, hogy Wonwoo aznap reggel meghalt. Mingyu vele együtt akart megszűnni. Levegőt is alig kapott, úgy érezte, mintha lebénították volna minden érzékszervét. Nem látott és nem hallott semmit, pedig tudta, hogy a vonal másik végéről még beszélnek hozzá; és egyszerre már tényleg nem kapott többé levegőt, mintha orrlyukait és száját is eltömítették volna. Pánikolni kezdett, nem hitte el, hogy ez a valóság, hogy ennyire fájni fog. Hogy Wonwoo többé nem volt. Egyszerűen csak megszűnt létezni. Egyik pillanatról a másikra. Pedig előző nap még hallotta a hangját.
Azonban ez még tényleg nem a valóság volt. Tüdeje hangosan sípolt, ahogy rémálmából felriadva levegő után kapott és szemeit összeszorítva erősen kezdte el rázni a sírás.
Nem állt még készen arra, hogy hagyja Wonwoot elmenni.