goodbyes

hatodik rész;

Mingyu megfogadva Jeonghan tanácsát, egy nappal később a saját autójával tartott a kórház felé. A hátsó ülés tele volt pokrócokkal, Mingyu hátizsákja pedig kényelmes és meleg ruhákkal Wonwoonak. Tavasz volt, ő mostanában mégis mindig fázott.
Az átöltözés nehezebben ment, mint gondolta. Nagyon próbált odafigyelni arra, hogy sehol se szorítsa meg erősen vagy helyezze Wonwoot valami kényelmetlen pózba. S bár Wonwoo egy szó nélkül tűrte, látta az arcán, hogy nem esett jól neki egyetlen érintése sem.
A kórháztól kaptak kölcsönbe egy tolószéket. Vagyis Dr. Choi szerezte nekik, máskülönben Mingyunak a karjában kellett volna vinnie Wonwoot, s ő biztosan nem bírta volna azt a rengeteg zötykölődést. A kocsiút viszont egészen simán ment. Nem is kellett sokat utazniuk, csak a Han folyó partjára mentek. Régebben is oda jártak le, ha kicsit el akartak húzódni a város zajától és késő délután felé már nem sokan jártak le oda -csak hozzájuk hasonló fiatalok. Közel a sétányhoz parkolták le a kocsit, majd a négy pokrócot Wonwoo ölére helyezve megindultak a part felé.
- Mindenki meg fog nézni - fordult óvatosan oldalra, hogy megemlítse félelmét az őt toló Mingyunak.
- Dehogy fognak - intette le Mingyu, aztán hamar megértve, hogy ezzel nem segített kedvesének, hozzátette: - Ha meg mégis, ne figyelj rájuk. Figyelj rám, úgy mint régen. Azért jöttünk ide, hogy egy kicsit megint kettesben legyünk.
Wonwoo előrefordulva csontos kezeit figyelte egészen addig, amíg ki nem értek a széles lépcsők tetejére. Mingyu felvetette az ötletet, hogy mi lenne ha pár fokkal lentebb táboroznának le, s az idősebb belemenve az ötletbe, végignézte, hogy Mingyu lentebb szökdelve leterített egy pokrócot. Aztán visszajött érte és óvatosan kezei közé kapva vele is visszasétált és aggódva ültette le a rojtos anyagra.
Wonwoo fájdalmasan nyöszörgött.
- Kényelmetlen? - a másik bólintott. - Várj csak!
Azzal visszament a tetejére, s egyik hónalja alá kapva az összehajtott kerekesszéket, a másik alá a hátramaradt paplanokat, újra megtette az utat. Az egyik takarót - amit eredetileg magának tett be -, szintén a földre tette még összehajtott állapotban, majd segített Wonwoonak ráülni arra. A másik kettőt az ölére és a hátára terítette.
- Így jó? - telepedett le mellé.
- Igen, köszönöm - felelte lassan.
- Nem fázol?
- Nem, ez így pont jó.
Mingyu sokat beszélt. Olyan apróságokról, mint az egyetem vagy a Seokmintől kapott levelek. Seokmin volt az ő legjobb barátjuk. Wonwoonak tulajdonképpen az egyetlen olyan ember az életében Mingyu mellett, akiben megbízott. Voltak más barátai is, de azokat szívesebben nevezte ismerősöknek -mindig is nehezen találta meg a közös hangot az emberekkel. Ő viszont más eset volt, hamar képes volt közel engedni magához, pedig csak az egyetemen ismerkedtek meg. Mind a ketten irodalom szakon voltak, s ha Wonwoo akkor egészséges lett volna, ő is hasonlóképpen ki sem látott volna a rengeteg vizsga közül. Ezért sem tudta meglátogatni Seokmin az elmúlt időszakban. Fura volt belegondolni abba, hogy tényleg mi lenne, ha Wonwoo nem lett volna beteg. Ez a tavasz is sokkal szebbnek tűnt volna.
Régebben, amikor lejártak ide, Wonwoo a könyvekről mesélt, amiket olvasott. Rengeteget fogyasztott el egy hónap alatt és olyan mélyen belemerülve tudott magyarázni róluk, hogy olyankor Mingyu szerette belehajtani a fejét kedvese ölébe és onnan hallgatni az elmélkedést.
Akkor viszont Wonwoo csak üres tekintettel meredt maga elé a folyóra és ajkain egy bágyadt mosoly ült -bár annak is aligha lehetett volna nevezni, inkább csak egy görbület volt. Mingyu azt érezte, hogy Wonwoo valójában már nincs ott vele. Valahol teljesen máshol járt, egy jobb helyen, csak nem vele. Gyorsan kapott keze után, a gondolatra szinte azonnal kétségbeesett és eszébe jutott álma.
- Wonwoo, nézz rám! - kérte.
A fiú lassan mozdult, s ugyanazzal az arckifejezéssel meredt rá. Mingyu közelebb hajolt hozzá és egy gyenge puszit nyomott a kiszáradt ajkakra. Wonwoo végre mosolygott és szemei is megtalálták Mingyu tekintetét.
- El kell mondanom valamit.
Wonwoo aprót bólintott.
- Úgy tettem, ahogy kérted - torka elszorult, ahogy belekezdett. - Megismertem valakit. Lefeküdtünk, kétszer is.
Wonwoo felső ajka megrándult, de mosolya töretlen volt. Végtére is ezt akarta, csak valami nem volt rendben Mingyuval.
- Először részegen, mert dühös voltam rád. Azután volt, miután másodjára összekaptunk a kéréseden - hajtotta le a fejét, nem volt képes tovább Wonwoo szemeibe nézni. - A második két nappal ezelőtt. Nem voltam részeg.
- Milyen?
- Nagyon - nyelt egyet zavarában -, nagyon gyönyörű. Vonzó.
Mingyu nem akarta folytatni, de az a csönd, ami beállt közéjük, egyértelműen azért szólt, hogy ne fejezze be itt a gondolatmenetét. Mondja el őszintén.
- De Wonwoo, teljesen mindegy, hogy milyen vele, még mindig ugyanúgy érzek irántad - fakadt ki. - Még mindig te jársz a fejemben és képtelen vagyok felkészíteni magam arra, hogy tovább kellene lépnem. Nem tudlak csak úgy otthagyni, még ha egy ilyen ember is talált meg engem - utalt Jeonghanra.
- Majd ha nem leszek - szorított rá ő is Mingyu kezére. - Akkor majd könnyebb lesz.
Egészen késő estig maradtak, amíg Wonwoo nem jelezte, hogy nagyon fáradt már. Idővel, amikor elkezdett lemenni a nap, Mingyu a lábai közé húzta Wonwoot és úgy karolta át hátulról. Wonwoo hálás volt ezért, így már kevésbé fázott és elfáradt hátával sem kellett tovább tartania magát. Nyugodtan dőlhetett hátra a jól ismert mellkasnak. Ahogy a nagy kezeket simogatta, amik olyan gyengéden szorították őt, rendesen az eszébe akarta vésni puhaságukat. De nem csak azt, mindent Mingyuval kapcsolatban. Az egyetlen, amitől félt, az az volt, hogy ha meghal, nem fog emlékezni Mingyura. Tudta, hogy a halál az már nem lét és akármi is jön utána, az már nem ez az élet lesz; de nem akart egyedül lenni és most már hülyeségnek tartotta azt az ötletét, amiben el akart elszakadni Mingyutól.
Visszaérve a kórházba arra kérte kedvesét, hogy maradjon vele az éjszakára. Hiányolta volna a melegségét maga mellől és volt valami szokatlan erőtlenség benne, ami miatt félt megkockáztatni azt, hogy hazaengedje Mingyut. Szóval egész este összebújva feküdtek az ágyban, megtalálva azt a pozíciót, amiben Wonwoo kényelmesen érezte magát és el tudott aludni, hallgatva Mingyu szuszogását.
Aznap hajnalban Wonwoo meghalt. A rák volt az a torkában; ami miatt a végére már enni sem tudott, s beszélni is csak nagy kínok között.