Visszajövök

első

Az erdő sűrűje miatt elvesztettem idő érzékem, nem tudom mióta futhattam, de lábaim egyre lassabban követték egymást. Oldalam szúrt, a levegőt egyre nehezebben vettem. A hold kezdett elhalványulni, bár a nap első sugarait, még nem láttam. Fáradt testem, egy fa törzsének döntöm. Egész éjjel futottam. Talán emberfelettinek tűnik, de ez nem állít meg, hiszen nem vagyok ember. Vagy csak félig. A másik felem állat. Minket humal-nak hívnak. A középkorban boszorkány mesterek hoztak létre. Az olyan emberek, akik valamivel többek akartak lenni az átlagnál, elvarázsolták, de két dolgot kértek cserébe. Az emberi külsőt, hogy be tudjanak olvadni a társadalomba, és ne vegyék észre, hogy boszorkányok. Ezért elvették a természetes hajszínt, a szemünk színét, illetve csillogóvá tették bőrünket. Ezért vannak különleges haj és szemszínünk. A másik dolog, hogy egy humal-nak csak egy fajtájából valótól lehet gyermeke. Ez nem lenne annyira rossz, ha a szabály nem az alábbi lenne:

A humal telhetetlensége végett keresse társát, ki vele azonos állattá tud alakulni. Csak egy pár létezik, kivel ha történik valami, nem születik újjá.

Na igen. Vannak akik egy városba születnek párjukkal, és vannak akik életük végéig kereshetik hiába. Részben ezért indultam el. Meg kell keresnem. Tudom, hogy él. Érzem. Ha a páromnál tartunk, egy pumát kéne találnom. Vagy egy pumának kinéző fiút.
Haja az enyémhez hasonlóan krém színű, esetleg kissé fehér végekkel. Szeme sárgás barna. Erős lábak, hát. Meg fogom találni. Meg kell találnom. Aztán visszamennem.