Végállomás: Yokohama

Tizennégy

Azusa épp felolvasott, amikor csengettek. Kirakta a fiát az öléből és felállt; a gyerekek nem törődtek vele sokáig. A lánya épp csak felnézett, mikor elment mellette, aztán folytatta a színezést, de Ichiru lecsusszant mögötte a kanapéról, és szedte a lábát, hogy elérje az előszobában. Azusa meglátva, hogy követi, a karjába vette. Nem szerette, ha a gyerekek vele vannak, amikor valaki érkezett a házhoz, mert sosem lehetett biztos benne, mikor biztonságos, és mikor kell számítania egy újabb támadásra. Magához ölelte a fiát és ajtót nyitott. Csak azért nézett meglepetten Chuuyára, mert nem várta őt, a héten nem volt náluk dolga.

Ichiru felvidult a kalapos láttán. Eleresztette az anyja nyakát, és lelkesen felé nyújtotta mindkét kezét: ha Azusa nem fogja erősen és Chuuya sem nyúl érte rögtön, a kisfiú valószínűleg leesett volna.

– Chuu-nii! – üdvözölte a fiú, átölelve a végrehajtót. Kis keze összegyűrte Chuuya blézerét és kabátját, de a férfi nem szólt rá. Ichiru egy négyéves minden szeretetével csüngött rajta, és mert Chuuyának gyengéi voltak a gyerekek, őt sem tudta elutasítani.

– Szia, apróság – kócolta össze Ichiru sötét haját, ami úgy emlékeztette Osamuéra. – Dazai itt van, Azusa? – fordult az asszonyhoz, már komolyabban. Ichiru közben Chuuya kalapját piszkálta és könnyen le is vette a fejéről: hiába ragasztotta a hajához a hatalmával, Chuuyának a gyerek mellett megszűnt a képessége.

– Még nem jött haza. Baj van? – Azusa szélesebbre tárta az ajtót. – Megvárod?

– Nem, nyugi. – Chuuya magához szorította a kisfiút, amíg visszatette a kalapját a fejére. – Csak szólni akartam neki egy munkánkról, de majd átadod neki. – Rámosolygott Azusára és beljebb ment. – A kisasszony bent van? – Most már leplezetlenül vigyorgott Azusára, közben kilépett a cipőjéből. – Hoztam neki valamit – mondta, Ichiru nagyra nyílt, csodálkozó szeme láttán hozzátette: –, és neked is.

Azusa bezárt, csak aztán ment utánuk. Mire a nappalihoz ért, a végrehajtót a lánya mellett, a földön találta. Hana félredobta a ceruzáit és épp a rajzát mutogatta Chuuyának. A családjuk volt rajta, igazán különös felállásban: a szülein, az öccsén és magán kívül a képet Shionnal, Atsushival, Osamu és Azusa munkatársával és Chuuyával is kiegészítette. A gyerekek mindegyiküket imádták, de, mert Chuuyát ritkábban látták, különösen lelkesek voltak iránta. A kalapos az érdekes és vicces nagybácsi szerepében tündökölt, mióta öt évvel korábban, a céhes és fyodoros incidensek után végre kibékültek Osamuval.

Több mint hét év telt el azóta, hogy Azusát tévedésből elvitték a maffiához, ezalatt neki is barátibbá vált a viszonya a másik szervezettel. A kezdeti éles ellentétek után a nyomozók és a maffiózók közeledni kezdtek egymáshoz. A kapcsolatuk nem volt felhőtlen, de régóta nem voltak ellenségek többé, és a lányuk áldásával hála mindig békés hangulat uralkodott, ha valaki meglátogatta őket a maffiától.

Osamura jó hatással volt Hana nyugtató aurája. Amióta a lányuk megszületett, sem ő, sem Azusa nem gondoltak öngyilkosságra, de Osamu ezt a csillapító légkört gyakran kihasználta más esetekben is. A lányuknak hála szűnt meg a régi ellentéte Chuuyával és Ryuuval is, és ha Azusa a gyerekekkel együtt állított be az Irodába, még Kunikida homlokán is kisimultak a ráncok.

Akkor viszont nem kellett Hana áldottsága, hogy jól érezzék magukat a szobában. Chuuya játszott a gyerekekkel, és szétosztotta köztük az ajándékait is: Hanának egy hajdíszt, Ichirunak pedig egy színezőt adott.

Nagy gyakorlata volt már benne, mivel lehet boldoggá tenni a kölyköket. Mori képessége más bánásmódot igényelt, de attól még egy gyerek volt, elég gyakorlást biztosítva neki a másik kettő születése előtt. Chuuya már felkészült rá lélekben, milyen akaratos hercegnő lesz Hanából is, ha nem áll le a kényeztetésével, mégsem volt hajlandó rá.