Vérszívó a suliban

28. fejezet "Bárcsak..."

Nagyon elszoktam az írástól, szóval kérlek nézzétek el, hogy ilyen bénán van megfogalmazva ez a rész. Majd lehet belejavítok később. Addig is jó olvasást és szörnyülködést. Mellesleg én Dantet is kedvelem, ne legyetek vele nagyon gonoszak. :P

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Teljesen ledermedtem a sokktól, hogy aki előttem áll az nem más, mint Brandon. A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni csak álltam ott a fiúval szemben némán, kikerekedett szemekkel.

- Rendben, tudom, hogy nem vagyok mindennapi jelenség, de azt hiszem ennyire még sosem ájultak el tőlem. Na gyere.-fényezte magát majd közelebb húzott magához és hosszasan a karjai közé zárt.

Rossz érzés uralkodott el rajtam...Dante hamarosan itt lesz és el kéne mondanom Brandonnak, hogy mi a helyzet, mert nem szeretném, hogy mástól tudja meg vagy ilyesmi, de ugyanakkor...

- Nem szeretném elrontani ezt a romantikus pillanatot, de ki ez?!-hallottam meg Dante hangját Brandon háta mögül. A hangja nagyon éles volt és szinte érezni lehetett rajta, hogy majd szétrobban a dühtől és nem igazán kiegyensúlyozott...

- Ezt én is kérdezhetném tőled.-tolt arrébb Brandom majd fordult hátra.

Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de abban a pillanatban úgy éreztem, mintha legalább fél órán keresztül álltunk volna ebben a szituációban, miközben a szemeik megvetően vizslatták egymást. Összezavarodtam, nem tudom, hogy mit kéne tennem...legszívesebben elsüllyednék a föld alá és soha többé nem merészkednék elő onnan...-a gondolatmenetemből Brandon erős karja zökkentett ki, amint közel húz magához.

- Nem tudom ki vagy, de jobb lenne, ha eltűnnél innen.-fenyegette meg Dantet, aki erre a kijelentésre csak elmosolyodott.

- Azt hiszem nem ismerjük egymást, de nem is barátkozni jöttem. Gyere velem.-lépett oda mellém és ragadta meg a kezemet.

- Azt csak szeretnéd te korcs.-fogta meg Brandon a másik kezemet.

Az igazat megvallva úgy nézhettek, mint két kisgyerek, mikor ugyanazzal a játékkal szeretnének játszani, de nem tudnak megegyezni. Nem szeretnék egy játékszer lenni vagy ilyesmi és főleg nem szeretnék kötélhúzósat játszani egyikőjükkel sem...

- Elég lesz srácok...-szólaltam meg halkan.

- Hallottad, tűnj el innen!-kiáltott rá Dante Brandonra.

- Már miért nekem kéne?! Senki nem hívott téged ide!-vágott vissza Brandon.

- Csak, hogy tudd igen is meghívtak, ellenben téged nem hívott senki!-rántott maga felé Dante.

- Nem igazán érdekel mi keresel itt, de nehogy azt hidd, hogy átengedem egy magadfajtának!-húzott ismét magához Brandon.

- Elegem van!-tört ki belőlem a sírás hirtelen- Nem érdekel a hülye kakaskodásotok, nem akarok ilyen hülyeségekben részt venni...A nénikém kórházban van, nem tudok semmit se róla, ti meg itt baromkodtok, mint a gyerekek!- mindketten csak néztek rám, majd elengedték a kezemet. 

Dante és Brandon is egy lépést hátrébb lépett tőlem. Míg ő egymást bámulták én a földre meredtem és próbáltam összeszedni magamat egy kicsit. Ez egy rossz helyzet és semmi ötletem sincs, hogy mit kéne most tennem.

- Miért érzem ennek a hitványnak a bűzét rajtad?!-szegezte rám a tekintetét Brandon.

- Ő csak egy gyermekkori barátom aki...

- Aki sokkal jobban ismeri őt, mint bárki más!-fejezte be Dante.

- Ez még nem jogosít fel arra, hogy kikezdj a párommal!-szorította ökölbe Brandon a kezét.

- Szóval te lennél a híres párja, aki hátrahagyja őt, amikor a legnagyobb támogatásra lenne szüksége?!-lépett közelebb a fiú.

Szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben...

- Mégis mi közöd hozzá, hogy mi történik a kapcsolatunkban?-Brandon hangján egyre jobban érezhetővé vált az, hogy ideges.

- Hozzád semmi, de nem hagyom, hogy tönkretedd azt a személyt, aki a világot jelenti számomra!-indult meg Dante Brandon felé.

- Akkor tegyél próbára te senkiházi!-kikerülve engem ő is elkezdett Dante felé menni.

A pillanat hevében nem tudtam mitévő legyek. Egy tehetetlen, mihaszna, kis szardarab vagyok, aki semmire se képes, amikor igazán kéne tennie valamit...-azonban, valami mégis csak előjött belőlem és a fiúk közé álltam. Próbáltam eltolni őket egymástól, hogy soha ne találkozzanak az egymásnak szánt ütések, de mindketten eléggé fel voltak már hevülve és ennek következtében szépen hátralöktek engem. A tornácunk kerítésével tartott meg, ami nem volt egy kellemes érzés. Egy fájdalom teljes nyögés hagyta el a számat, mire a két fiú ijedten kapta hátra a tekintetét.

- Ne haragudj, én nem akartam....-jött oda hozzám Dante rémülten és próbált felsegíteni, de nem tudtam felállni.

- Megtanulhatnál uralkodni az indulataidon, te veszett farkas!-lökte el Dantet Brandon.

- " Farkas "? -ismételtem Brandon szavait halkan, míg felszedett a földről.

- Úgy tűnik a lelki támaszod kihagyta azt a fontos tényt, hogy valójában egy büdös korcs?!-vetett Dantera egy megvető pillantást.

- Ettől még sokkal jobban tudnék vigyázni rá, mint egy ilyen vérszívó sznob!-lökte meg Dante Brandont.

- Persze, pont ahogy most is?!-készítette a kezét Brandon.

- Te lökted el te fasz!-reagált ismét agresszívan Dante.

- Dante..mit jelentsen ez?-szólaltam meg miközben fogtam a csuklómat.

- Nézd én el akartam mondani, de ez nem ilyen egyszerű...

- Nem egy rohadt Twilight könyvben vagyunk basszus!-kiáltottam rá a két fiúra.-Nem elég, hogy a párom egy vámpír, aki csak úgy hirtelen eltűnik, hanem kiderül egy régi barátomról, hogy egy vérfarkas?! Na jó ez nekem már sok...-indultam meg az ajtó felé.

- Várj, kérlek, had magyarázzam meg!-jött utánam Dante. 

- Csak ne olyan sietősen!-követte őt Brandon.

-Nem! Elegem van mindkettőtökből, húzzatok innen a fenébe és hagyjatok békén.-csaptam be magam után az ajtót.

Sírásban törtem ki és lecsúsztam az ajtó mentén a padlóra. Annyi minden szar dolog történt most velem és ez mind saját magamnak köszönhetem...A bal karomat egyáltalán nem érzem és a mellkasom majd szétszakad a fájdalomtól,  szívverésemről nem is beszélve. A könnyeim patakokban folynak és egy szánalmas senkinek érzem magamat...

"Bárcsak meghalnék..."