Múlt - Orion története

Szobor

Szinte semmit sem láttam csak fényességet. Elvakított a fehérség. Eltakartam mindkét kezemmel a szememet. Oly meleg volt, hogy égette az egész testemet a forróság. Olyan fényáradat volt, hogy láttam az ujjaimon csontjait. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

„Hol vagyok?"

„Hova kerültem?"

„Ki lennék én?"

A szemem lassacskán hozzá szokott a túlzott fényhez így leeresztettem a kezemet. Körbe néztem, de nem láttam semmit. Néztem előre, jobbra majd végül balra. A szárnyaim ismét látszódtak és éreztem is őket. A tekintetem lefelé szegeződött, nem éreztem a lábam alatt talajt.

Én: -Mégis mi ez a hely? -senki sem válaszolt.

Ismét megkérdeztem. „-Hol vagyok?"

Majd halk sutyorgásokat hallottam. Ismét körbe tekintettem, de sehol senki.

„-Itt van."

„-Ő lehet az?"

„-Csak ő lehet."

„-De mégis ki ő?"

„-A bukott."

Én: -Bukott?

„-Psszt. -Halkabban, mert a végén meghall minket."

Én: -Kik vagytok!? -Tudom, hogy rólam beszéltek!

Senki nem válaszolt.

Elindultam előre, hogy felkutassam azokat, akik beszélgettek. Majd hírtelen áttértem egy másik helyre, egy erdőbe. Sűrű köd vette körbe a fákat. Hideg és nedves közérzet volt. A fűszálak zúzmarával takaróztak be. A ki szivárgó meleg levegő akár az orrlyukamon, akár az a számon keresztül a lehelet látszódott.

Lassan előre baktattam a fehérségbe, az erdő szélére értem a köd apránként eloszlott. Magam előtt találtam egy szobrot. Közelebb lépkedtem, megcsodálva azt.

A szobor egy angyal férfi volt. Elég férfias testalkata volt. A hátán kinőt szárnyak szinte kísértetiesen hasonlított az enyémhez. Az arc kifejezése ijedt volt és mégis figyelem felkeltő volt.

A haja göndör volt. Az alsó test részét csak egy gyenge selyem takarta el a férfiasságát. A lábai masszívak voltak, apró erek dudorodtak ki.

Ismételten felnéztem a szobor orcájára. Ismerős volt valahonnan, de nem tudtam, hogy honnan. Fontos személy lehetett számomra.

Meg akartam nézni, hogy ezt a szobrot ki készítette, de nem volt oda írva semmi. Furán néztem.

A levegő egyre csak hűlt le, én meg vacogtam. A köd egyre jött kifelé az erdőből.

Én: -Jól van, mennyünk innen.

Utoljára is körbe pillantottam az erdőt majd elmentem onnan.

Kinyitottam a szemeimet.

Én: -Ahh. -Szóval csak egy álom volt.

A testem vacogott, ismét betakaróztam majd megpróbáltam visszaaludni.

Reggel üdvözöltem Mazdát.

Mazda: -Jó reggelt szívem! -Hogy vagy ma?

Én: -Reggelt. -Kicsit fáradtan, mert érdekeset álmodtam. -És veled? -Mi a tervek mára?

Mazda: -Jól vagyok.

Mazda ismét majmolt a digitális hologram típusú műszereivel.

Mazda: -Bent állok a garázsban, mint mindig. -És te mit fogsz csinálni?

Én: -Megpróbálom túlélni a mai napot a suliban.

Mazda: -Szóval még pár hét igaz?

Én: -Igen.

Mazda: -Azt a pár hetet még kibírod!

Én: -Én is ezt remélem.

Elmentem a suliba, oda mentem a lány osztálytársaimhoz.

Én: -Minden rendben van veletek? -Kicsit ramatyúl néztek ki.

Bogi: -Köszi... -Semmi gond, csak mivel jön ismét a rossz idő így lassan mi is nyomottak leszünk.

Én: -Megértelek titeket, mert velem is ez van.

Az egész napot suliidőben együtt töltöttük el, míg vége nem lett.