Needed Me /Jikook ff./

19. rész

Jungkook szemszöge.

Ijedten pislogok Jimin kicsiny alakja után, aki úgy siet ki tőlünk, mintha legalább a halálát diskuráltuk volna meg előtte. Láthatóan rosszul reagált a Yoongis ügyemre, de még a várthoz képest is meglepett mennyire menekülni akart ebből a helyzetből.

 - Nem tudott róla, igaz? - érdeklődik anya kedves hangon, s bár kedvem lenne flegmázni, mégsem teszem. Hisz nem az Ő hibája, hogy egyik hülye kapcsolatot a másikra halmoztam, arról meg pláne nem, hogy nem volt merszem ezt beközőlni Jiminnek. Nyilván megpróbálhatnék azzal takarózni, hogy nem volt megfelelő alkalom erre, de hazudnék, mert már az első találkozásuk pillanatában elmondhattam volna neki. És akkor talán nem siklík félre úgy a másnapi találkánk sem... 

- Nem. - sóhajtom gondterhelten, amire rögtön mellém telepszik, oda, ahol előbb Jimin ült, és a hátam kezdi simogatni. 

- De nem fog elmenekülni, ugye? - kérdezi, én pedig a rossz helyzet ellenére képtelen vagyok visszafogni egy apró nevetés, amire anya is csupa fog vigyort ereszt. Ő mindig is értett ehhez, hisz minden helyzetben neki kellett lennie a támaszunknak, főleg apa halála után, amikor minden szülői felelősség a nyakába szakadt, miközben Ő is gyászolt. Csodás, erős nő, egy igazi napsugár az életünkben. 

 - Ha igen, akkor is utána megyek. - jegyzem meg vigyorogva. 

- Van valami különleges kisugárzása ennek a fiúnak. - jegyzi meg, miközben Ő is arrafelé pillant, ahol Jimin elmenekült. Bólintok, mégha ezt nem is láthatja, de nincs is rá szükség; nyilvánlóan tudja, hogy én is így gondolom. - Egyébként - visszafordul felém, a szőkeség okozta csodálat eltűnik az arcáról, és újra komor lesz, mint amikor először beszélgetni kezdtünk- , jobb lenne, ha mielőbb beavatnád Őt a dolgaidba, ha tényleg komolyan tervezel. Tudod, hogy milyen az picsa. 

 - Persze, hogy tudom. - mormogom az orrom alatt, mert a puszta említésére is egyetlen görcsbe ugrik a gyomrom. Egyáltalán nem akarom, hogy Jimin tudjon ezekről, megakarom kímélni, de ezzel szemben érzem, hogy az lenne a helyes, ha azt tenném, amit anya mondd. 

 - Na, de elég ebből a komórságból! Menj, keresd meg Kedvesed! - utasít vigyorogva, amit én is azonnal viszonzok. Minden rossz hír ellenére a szívem megtelik boldogsággal, mert mindkét fontos családtagom teljesen odavan Jiminért, így már csak az Ő és az én szívemet kellene a megfelelő irányba pozicíónálni. De vajon ugyanarra az irányra gondolunk? 

 - Egyébként...- kezdem bizonytalanul, amivel sikerül magamra vonnom Jimin figyelmét, aki eddig elmélyülten dobolta és dúdolta a rádióban szóló dalokat. Hümmög egy sort, amolyan kérdően, így bár vezetek és nem tudok odanézni, de tudom, hogy figyel. - Nem szeretnél a Yoongis szarságról beszélni? 

Egy pillanatra felé sandítok, így éppen látom, hogy egy zavart pillantásal díjazza a kérdésem. Miután visszajött közénk, anyámmal még órákig elbeszélgettünk mindenfélékről, és akkor sem láttam már rajta azt a fajta meglepődöttséget, mint amikor meghallotta ki is nekem az a gyökér. Furcsáltam is, hogy a különösen negatív fogadtatás után nem Ő maga hozta fel a témát, de úgy gondoltam, talán csak figyelmességből nem teszi. Így rám hárult a feladat, mert ha már tudomást szerzett róla, nem akartam, hogy kétségek közt legyen és azt higgye nem bízok benne. Erről szó sem volt, ez a téma csak túl kellemetlen nekem. 

- Nem szeretnék semmit rád erőltetni. - mondja, s kezét a felém eső combomra teszi, amit nyugtatóan simogatni kezd. - Hagyok időt, amíg beszélni akarsz róla.