Needed Me /Jikook ff./

20. rész

Jimin szemszöge. 

- Baby, minden oké? - Jungkook arcát simizem, amit a kezeim között tartok, de Ő semmire nem reagál. Meredten, szinte elveszetten néz rám, én pedig bár nem tudom ki ez a "Miss Kim", de abban biztos vagyok, hogy jelen állapotában a közelébe nem engedem Kooknak.

Lemászok Jungkook öléből és megragadom a mancsát, melynél fogva felrántom és kifelé indulok vele. 

- Tae, kérlek küldd el ezt a nőt. - kérem a srácot, amikor mellé érünk, Ő pedig a főnökére vet egy pillantást, majd azonnal elszántan bólint. Tudott rólunk, és úgy éreztem van valamiféle baráti viszony is köztünk. Valamint még Jungkook is külön kérte a személyzet minden tagját, hogy figyeljenek a kéréseimre, mégha elleneztem is az ötletét. Én ehhez nem voltam hozzászokva, Ő viszont hajthatatlan volt. - Ha nagyon akadékoskodik, akkor fenyegesd meg, hogy kihívjuk a rendőrőket! - mondom még, mert az elmondottak alapján nagyon rámenős lehet, de talán ennek hatására visszavesz a lendületéből. Taehyung ismét bólint, én pedig egy hálálkodó mosoly után magam után is húzom a még mindig szótlan Jungkookot. Viszont alig jutok pár méter, amikor a fekete hajú megtorpan, és az éppen távozó alkalmazottja után szól. 

- Taehyung! - az említett azonnal hátrafordul és érdeklődve figyel a főnökére, és én is kíváncsian várom mit szeretne. Talán túl messzire mentem a parancsolgastással? - Legyen minden úgy, ahogy Jimin mondta. Mondd meg neki, hogy nem akarom még egyszer megtudni, hogy itt járt. - teszi még hozzá, Tae pedig bólint és folytatja is az útját. Jungkook megragadja a kezemet, csakúgy, mint én tettem vele az imént, és most Ő az aki az emelet felé húz. Amint beérünk a szobába elereszt, és miközben ide-oda mászkál három méteres körzetben, a haját tépi, nekem pedig nem kell zseninek lennem, hogy megállapítsam, tiszta ideg.

- Jól vagy, Kook? - érdeklődöm óvatosan, Ő pedig rám veti a pillantását. Kicsit olyan elveszettnek tűnik, hogy talán fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. 

- Én...én csak. - egyszerűen nem találja a hangját, ami annyira ledöbbent, hogy egy pillanatig nem is kapok szikrát. Mindig annyira domináns, és az első pillanatban is, amikor először találkoztunk ez a tekintély vet le a lábamról; most mégis úgy mered rám szinte fekete szemeivel, hogy a szívem összefacsarodik tőle.

Átszelem köztünk a távot és egy pillanat alatt a kezeim közé fogom a pofiját, hogy aztán a kívánatos ajkaira tapadjak. Azonnal mozgatni kezdem a szám, de csak finoman, mert nem felfalni akarom, csak elterelni a figyelmét. Hamar veszi a lapot és készségesen folytatja, amit megkezdtem. Mancsait a derekam két oldalára tapasztja, úgy szorítva azokat, mintha attól félne elszaladok, ha nem teszi. 

- Én...- kezd bele ismét, amikor elválunk, de én rögtön elhalgattatom. 

- Baby, nem kell erről beszélned, ha nem akarsz! - lágyan cirógatom a szeme alatti részt, míg Ő döbbenten pislog rám, így folytatom.- Mondtam, hogy nem siettetlek. Mindegyikünknek megvannak a magunk titkai, de ezzel nincs gond. - magyarázom és egy pillanatra fel is rémlik bennem a saját problémám, amit előle rejtegetek és egy röpke másodpercig még az is megfordul a fejembe, hogy mi lenne, ha elmondanám neki. A tegnapi után valami teljesen átfordult bennem, és már egyáltalán nem állok olyan szkeptikusan a témához, mint korábban. Hiszek Jungkookban, és abban is, hogy komolyan gondolja ezt az ismerkedés dolgot. Ha pedig így van, akkor miért ne tudhatna róla? Talán még segíthetne is, vagy lenne valami tanácsa, ki tudja. 

- Neked is van valami? -érdeklődik óvatosan, de ahogy ismét a gyönyörű szemeibe nézek, már nem látom azt az elveszettséget, mint nemrég. Egészen más fénnyel csillanak az íriszei.