Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I've fallen in love

1984 elején vette kezdetét az első fordulat; az év során még több is követte azt.

Először is megjelent a Queen tizenegyedik stúdióalbum, a The Works, ami az Egyesült Királyságban egyértelmű sikert könyvelhetett el, ám a világ többi részében – köztük az USA-ban is, ahol a banda népszerűsége egyre csak fogyatkozott -, már kevésbé lett népszerű.

Ennek ellenére a zenekar hazájában töretlen volt az érdeklődés irányukba, így aztán egy nap Reena főnöke bejelentette, hogy egy exkluzív interjút terveznek leadni, ami nem csupán a zenekar frontemberére, illetve a banda többi tagjára terjedne ki, hanem a különböző alkalmazottakat is szeretnék szóra bírni.

Például az énekes titkárját és személyi asszisztensét, Paul Prentert is.

A kérdés már csak az volt, ki vállalná a müncheni utat?

A legtöbben kapásból nemet mondtak; nem a banda iránti rossz érzésből. Sokan közülük magával Freddie-vel szívesen készítettek volna interjút, már csak azért is, mivel maga a zenész nem igazán szeretett nyilatkozni, így amennyire lehetett, igyekezett kibújni ezalól. Úgyhogy, ha valakinek mégis sikerült beszélgetést lebonyolítania vele, az nagy kiváltságot jelentett számára.

Ami inkább eltántorította a riportereket, az egyrészt az volt, hogy zsúfolt időszakot élt meg a csatornájuk, ami sokakat lekötött munkával, másfelől pedig a Paul Prenter meginterjúvolása miatt léptek fel további kifogások.

A titkárnak kollektíve rossz híre volt, és rengeteg pletykát lehetett hallani róla – ami egyfelől sok emberben kíváncsiságot keltett, másfelől viszont tengernyi olyan dolog is keringett róla, ami nem tette éppen vonzó interjúalannyá.

Reena ellenben, miután megtudta, mi lenne a feladat – illetve, hogy a munka, utazással együtt, vagy két hét távollétet jelentene -, kapásból igent mondott. Neki továbbra sem volt kifogása Paullal kapcsolatban, hiába beszéltek róla kemény dolgokat. Még emlékezett arra, hogyan viszonyult hozzá a titkár – nem volt soha ellenséges, vagy durva vele, tudott őszintén bocsánatot kérni, tisztelettel bánt vele, és azzal is tisztában volt, van a férfinak egy emberibb, sérülékeny oldala is. Nem látta hát okát, hogy ellenszenvvel a lelkében gondoljon vissza rá, pláne nem szóbeszédek miatt.

Azonfelül meg, nem is csupán a feladat volt az, ami igazán vonzotta, hanem az a lehetőség, hogy egy kis időre elszakadhat otthonról.

Mostanában feszült volt odahaza a légkör, és tudta jól, ennek javarészt ő az okozója. Ugyan az egy hetes antibiotikum kúra után meggyógyult és az orvos sem talált semmi rendellenességet, a baba azóta sem jött össze, emiatt pedig akaratlanul is egyre csak gyűlt benne a feszültség, pedig tisztában volt azzal, hogy ezzel semmin sem segít.

Talán azért, mert mindkét lánya olyan hamar megfogant, majd jött a világra, tulajdonképpen anélkül, hogy tervezték volna őket, valahol a sors ironikus nyelvöltése lehetett, hogy most, amikor tényleg rákészültek és szerették volna a harmadikat, már nem ment olyan könnyedén. És bár azzal is tisztában volt, hogy ha nem is lesz többet gyereke, akkor se lenne nagyon oka panaszra – elvégre, már volt neki kettő, másnak sokszor ennyi sem adatott meg -, fájt neki, mert tényleg szívből vágyott rá. Emiatt aztán egyre többet volt ideges, és sokszor abból is vitát generált, amiből normál körülmények között soha. Tim, aki sejtette, mi a baja, próbálta empatikusan és türelemmel kezelni a dolgot, de időnként már nála is elszakadt a cérna. Nem tudta hibáztatni érte, fordított esetben ő már rég sejhajon rúgta volna saját magát, az indokolatlan hisztije miatt.

Az sem segített a hangulatán, amikor egy napon összefutott régi kolleganőjével, Angelával. Pedig eleinte még örült is neki, kapásból a nyakába ugrott, amikor beleszaladt az utcán, majd találkát beszéltek meg.