Északi Rege

18.

„Thor előzékeny."

Néha már túlon túl előzékeny. Eleinte még igazán jól esett figyelmessége. Igazán kedvemre volt hisz harmad napon már kíséret nélkül lovagoltunk ki a közeli dombokra vagy jártunk a város utcáin hol  somolyogva sütötték le tekintetüket az emberek ha megpillantottak bennünket. Igazán fellelkesültek minden alkalommal mikor Thor oldalán láttak. Kedvesen mosolyogva biccentettek felénk, mit a herceg látszólag igazán élvezett. Nagyon is kedvelte  a feltünést melyet okoztunk.

„Thor hivalkodó.”

Ugyanakkor sosem mulasztotta el hogy meglepjen valamilyen kis aprósággal. Egy apró fehér virággal, melyért egy piaci kufárnál fizetett az egyik sétánk során. Máskor nyers de kedves, szinte túl érzelgős szavakkal. Vagy valamilyen őrült és kiszámíthatatlan cselekedettel.

„ Hiszen Thor vakmerő.”

Hamarosan pedig már nem futár jött értem a táborba, hanem ő maga. Mellyel cselédségem számtalan tagját örvendeztette meg.

„ Thor lehengerlő.”

Derűs jókedvét pedig egészen ezidáig egyszer sem veszítette el. Égszín szemei szinte állandóan derűs fénnyel ragyognak. Mulatságos történeteivel pedig mindig mosolyt csal orcámra.

„Thor beszédes.”

Nem hazudik s nem beszél mellé, szavai mindig egyenesek s őszinték. Nincs bennük semmilyen ármány avagy rejtett szándék... Thor olyan könnyen kiismerhető.

  Napok teltek el az első kilovaglásunk óta. Napok melyek egy évszaknyi idővel értek fel... S melyek gyakran kínzó lassúsággal teltek el. Thor gyakran említette ez időtályt, hogy atyát elégedettséggel tölti el hogy ily sok időt töltök idősebb  fiával. S olybá tűnt hogy Zengő is elégedett volt azzal amit lát. Hisz immár bizonyára úgy hitték sikerrel jártak. Ám mind ez csupán a látszata volt mind annak ami történt. Mert bár őszintén kedveltem a férfit, mégsem oly heves lánggal égő szenvedéllyel gondoltam iránta, mint ahogyan azt elvárták volna. Nem úgy mint ahogyan azt egy hajadonnak illő lett volna szerelmese iránt. S bár néha úgy éreztem hogy roskadozom a reám nehezedő elvárások súlya alatt, Loki viselkedése ha lehet, még ennél is jobban bosszantott, hisz a legutóbbi alkalommal mikor találkoztunk úgy viselkedett akár egy durcás gyermek, kit irdatlan sérelem ért. S én egyszerűen nem értettem miértjét. Bár az utóbbi napokban még vártam hogy üzen értem. Vagy hogy össze találkozok vele a városban. Ami persze nem történt meg. Lassanként pedig befészkelte fejembe magát a gondolat miszerint, az ifjabb herceget talán királyi atyja bízta meg pesztrálásommal, míg fivére haza nem érkezik. S minthogy immár teljesítette ezen feladatát, már nem keresi társaságomat. S bár nehéz volt elfogadni a gondolatot, más már nem igazán jutott eszembe mi Loki mentségére szolgálhatott volna. S bár eleinte még nehezemre esett, minden kételyem s dacom ellenére, lassanként kezdtem elfogadni a helyemet Thor mellett.

¤

Heves szél cibálta a fák lombkoronáját. S bár az égbolton tömörülő vaskos szürke fellegek még nem döntötték el hogy a völgyre zúdítják e égi áldomásukat. Már érezni lehetett a vihar nehéz, fülledt melegét.  S bár számítottunk a heves esőzésre, melyet villámok s távoli égzengés hangja kísért, mégsem zavartattuk magunkat. Kis csapatunk mely Thor bajtársaiból állott. Most a völgy hasadékán túli tisztás egyik lankásabb dombján gyülekezett. Réteges ám egyszerű ruházatban ülték meg vaskos lovaikat, kiknek nyergéhez voltak kik felajzott íjakat, s legalább húsz nyilat számláló tegezt erőssítettek. De voltak kik hosszú dárdát vagy épp élesre fent nehéz kardot hoztak magukkal a vadászatra.  Thor a tőle megszokott módon sajátjaival vigadt, felidézve a legutóbbi tivornyájukat. A herceg éppen egy feslett, bőbeszédű kocsmáros leányról szólott, kinek szépségét már régen elkoptatták évei. S kinek azon az éljelen a már kapatos szőke barátja, Frandal tette a szépet.  S ezen kedves kis történet, egy  nagydarab harcos egészített ki beszédével. Miközben nagyokat horkantva, karcos hangon újra és úrra felnevetett. A harcos korosabb volt már, sápadt orcája szeplős, hullámos rőtt szakállát mely a mellkasát verdeste, apró fonások díszítették melyek végén rúnasapkák lengedeztek minden mozzanatára. Szintén vörös s fonott  hullámos tincsei, pedig lapockája alá értek. Széles derekát vaskos aranyveretes bőr öv fogta át. S bár öltözéke most egyszerű gyapjú volt, mégis látszott tartásán főúri mivolta. Ha jól emlékszem Thor talán egyszer Volstaggnak nevezte. Volt most mellettük még egy férfi, kit annál ritkábban láttam Thor oldalán, még is úgy tűnt hogy igazán  jól ismeri a férfit. Őt Thor talán Hodur néven szólította. Csupán néhány esztendővel lehetett ifjabb mint a veres harcos, sápadt, sötétbarnahajú az itteni mértékkel számolva alacsonyabb, ám nem kevésbé széles harcos. Ki most szemeiben együtt érző  csillogással ám széles vigyorral veregette meg Frandal vállát, ki arra az átkos delíriumra hivatkozva próbálta kipirosodott arccal mentegetni magát társai előtt. Jómagam csupán halvány mosollyal ajkaimon csóváltam meg fejem, a férfiak oktondi cselekedetein, melyekre a ser jótékony hatása képes őket rábírni. Majd szorosabbra húztam idő közben kilazult karvédőm bőr zsinegeit. Hamarosan pedig megérkeztek kis csapatunk utolsó tagjai is, két számomra ismeretlen vitéz hosszú dárdákkal markukban. Thor még egyszer végighodozta égszín tekintetét a kis csapaton majd vetett egy jelentőségteljes pillantást Hodurra, ki eztán megfújta éleshangú, míves kürtjét mi eddig a derékszíján pihent. S végre megkezdődött a vadászat.