Káoszhiány

1. fejezet

                          „...Sok dolog történt, és még egy játékom sincs... hé, akarsz játszani?..."                        

Dylan Bukarest utcáin járkált, próbált élelmet és vizet találni, és sokszor lopnia kellett. Az egyik kis szupermarketbe járt, ahol a tulaj egy zsémbes vénember volt, akinek összesen 2 ember dolgozott. Utálták a munkájukat, így legtöbbször nem is törődtek a fiúval, hogy odajár lopkodni, de amikor a főnök a közelbe volt akkor elkergették Dylant. Ahhoz képest, hogy egy csavargó volt, sokszor válogatott az élelemből, amit talált. Szerencséjére nagy volt a választék és azt ehetett, amit akart. Egy középkorú nő aki ott szokott vásárolni, elégszer látta őt, meg a ruhájából is megállapította, hogy hajléktalan volt. Egyik alkalommal amikor az utcán találkozott Dylannel, megszólította:

- Fiam, van neked otthonod?

- ...Nem, nincsen.

- Akkor gyere velem.

Dylan bizonytalan volt, de megfogta a néni kezét és követte oda ahová vitte. Egy hosszú séta után megérkeznek egy árvaházba, amit még életébe nem látott a fiú, pedig már régóta lófrál ebben a városban.

-Néni hol vagyunk?

- Itt dolgozom, és gondodat fogjuk viselni, és többet nem kellesz abba a szupermarketben ételt lopnod.

Dylan megkönnyebbülve veszi le a sapkáját és köszöni meg a néninek, hogy idehozta őt. Amint beértek, új ruhát kapott, és elkísérték az ebédlőbe, ahol kapott egy jó nagy tányér húslevest, és mellé egy tányér spagettit. Ilyen finomat még nem evett, és még egy adaggal kért belőlük.

- Hogyan ízlik az étel?

- Nagyon finom néni, köszönönöm szépen!

- Szólíts csak Máriának! De buta vagyok hát meg se kérdeztem a neved, hogy hívnak?

- Dylan Purse a nevem néni, akarom mondani Mária néni!

- Van édesanyád, vagy édesapád?

- Édesapámról nem tudok semmit, édesanyámról pedig csak annyit, hogy a katonák elvitték.

- Értem, elviszlek a szobádba, ott lepihenhetsz.

Miközben mentek fel a lépcsőn Dylan észrevette, hogy a néninek megvolt mind a 2 szeme, és neki meg csak egy volt.

-Mária néninek hogyhogy két szeme is van, én úgy tudom, hogy a rossz bácsik mindig elvesznek valamit az emberektől.

Odaértek Dylan szobájához, bementek, és Mária megmutatta neki, hogy mit vettek el tőle.

-Én vagyok az egyik szerencsések közül, mert választhattam. Vagy az orromat veszik el vagy az összes lábujjamat. Nekem csak a mozgásomban okozott problémát, de hozzászoktam, és mai napig nem bántam meg.

Dylan elsápadt a látványtól, mert ő mindig is szeretett játszani a lábujjaival, mert viccesnek és mókásnak találta. Másnap, ahogy felébred, kimegy lát egy kislányt aki ott ül szembe egy padon, és zokog.

-Szia! Mi a baj?

- Nincsen egy barátom se, és nem tudom hol van anyu, és őt akarom, és most azt se tudom hol vagyok, meg miért.

- Én is nemrég jöttem, de ha akarod én lehetek a barátod.

- Komolyan? -megöleli Dylant és abbahagyja a sírást.

- Mindig is akartam egy barátot, mert még eddig nem volt, és velem is sok dolog történt, és még egy játékom sincs... hé akarsz játszani?