Hét napig összezárva saját magammal

1. nap

Áldozatok.  Áldozatokat hozunk , hogy másoknak segítsünk de te még arra sem méltattál , hogy kiszabadíts a te illatoddal átfűtött mámortól ami a gondolataim fő részét alkotja. Hogy is szabadíthatnál , azt sem tudod élek vagy halok e te érted . Egyedül a saját fogdámban lettem a magam rabja , akit csak egyedül én tudok megszabadítani a sötét gondolatokkal átitatott rideg elmémtől. Attól az elmétől ami te miattad lett ilyen. Te miattad élem át nap mint nap azt a szörnyű ,kényszeres helyzetet ,hogy nem ölelhetlek át és érezhetem forró ajkaid lágy melegségét. Ebbe bolondultam bele , ez az egész az amitől nap mint nap megbolondulok.
Nap mint nap összevagyok zárva a saját sötét gondolataimmal.
Futott végig az agyamon ez a röpke újabb gondolat miközben az érdes rácsot simítottam végig ami bezárt. Mellettem volt a legjobb barátnőm. Egy cellával arrébb. Aki előttem volt elég viseltesen nézett ki. Valószinű több napja odabent lehet. Gondoltam megszólítom , de a fejemben iszonyatos szúrást éreztem hirtelen. Olyan volt mintha egy tűvel szurkálnának. Nem akart elmúlni. Összegörnyedtem és sírtam. Megint éreztem , hogy a gondolataim csak vándorolnak , vándorolnak ki-be a fejemben. Egyre gyorsabban kapkodtam levegőért. Éles hangokat hallottam. Az én fejemben küzdő démonok csatája lenne? Vetettem fel a kérdést saját magamnak. Nem akart elmúlni. Csak ütögettem a fejem. Vertem a falba. Ahogy csak értem.  A hangok egyre hangosabbak lettek és a fájdalommal együtt  egyre mélyebbre hatoltak be. A kezemmel beletúrtam ápolatlan hajamba. Éreztem ,hogy a fejem csak úgy úszik a vérben. Abba hagytam saját magam bántalmazását és magzat pózban sírtam egymagamban. Bár lenne valaki , aki itt lenne velem és segítene , de nekem kell lekűzdenem a rohadt problémáimat. A hangok legfőképpen sikításra hasonlítottak. Mint mikor kínoznak valakit és a hideg tiszta sikítása megtöri az éjszaka félelmetes csendjét. Egy olyan vérfagyasztó sikítás ami minden beteg embert kielégít. Lehet én is csak olyanra vágyok most. Hirtelen minden külső hang elcsitult. Azt hittem itt a vége , a gondolataim lezárták a saját harcukat.  Megtöröltem az álmatlanságtól fekete karikás , könnyes szemem majd kinyitottam. Abban a pillanatban hallottam valamit. Egy csepp víz. Nem tudom hol , de valahol csöpögött. Egyre több , egyre gyorsabban. Felálltam és körül néztem. Nem. Ez nem víz volt. Egy fiatal fiú feküdt nem messze tőlem. Az ő vére csepeg. Lassú lépteket tettem a fiú fele. Minnél közelebb mentem annál távolibbnak tűnt. Hátra néztem. Olyan érzés fogott el , mintha valaki követne. Mögöttem nem volt senki. Visszakaptam a fejem. A fiú itt állt előttem. Olyan közel, hogy éreztem a szakadozott levegő vételének hűs szelét , ami végig borzolta a testem minden részét. Az arca vérben fagyott. Nem sokat láttam belőle. Teljesen elterítette az alvadt vére. Az egyik szeme magányos volt. Kereste hova tartozik. Miért tartozik oda. Vagy miért nem. A másik szemében csak ürességet láttam. Egy céltalan valakit. Igazából ez a tekintet ismerős volt. A szemem lejjebb ment. A fiú egy véres inget viselt. Az ing piros és fekete szinekben játszott. Az a kettő szín ami számomra a világot jelentette. A piros , a vér , a fekete pedig az üresség. Valójában... nem kellett sok idő arra, hogy rájöjjek... ez én vagyok. Ez az én testem. Az én félig halott testem , akit éppen most győzött le minden rohadt gondolata. Az én kicseszett elmém győzött. Az az elme , amivel évek óta küzdök...végül én szenvedtem a vereséget. A fiú kitárta a kezeit. Megakartam ölelni. Megakartam ölelni magam, az elhagyott testemet... de mielőtt megtehettem volna , a kitárt kezű Én eldőlt. Majd amint földet ért hamuvá vált. Én csak összegörnyedtem és sírtam. Azt kellett látnom , hogy megölöm magam. Hát ez vagyok én. Egy kicseszett senki. Én aki megölte az egyetlen dolgot amit szeretett és ezért örökre bűnhődik.