✴️️〰️◽◽◽◽◽◾◾◽〰️✴️
sɪxᴛʜ ᴘʟᴀʏᴇʀ: ᴄʜᴀɴɢʙɪɴ
-Vicces látni, ahogy az a szoros bizalom kezd lassan elmúlni köztetek. —olvasta a levelet Chan— Még nem döntöttem el, hogy melyikőtök arca a legviccesebb, mikor megijed, de szerintem a tiéd, Chanie. Ne feledd: többet ésszel, mint erővel, úgy talán meg tudod menteni a többeket. Legalábbis néhányukat.
Remegő kézzel tette le kezéből a levelet, Chan, ám nem tudni, hogy a düh, vagy a félelem vette hatalmába testét.
-Felix! —kiáltott barátja szobája felé, majd kitépve az ajtót, berontott hozzá és anyanyelvén kezdett üvölteni.
-Jisung, tudom nem nehéz, de hallgasd már miről beszélnek! Te értesz a legjobban angolul! —szólt Hyunjin, barátjának, ki az ajtó mellé ülve, ráhajtotta fejét felhúzott lábaira, ezáltal pedig sikerült egy mókus méretének megfelelnie.
Minho, ki Jeonginnal és Hyunjinnal a kanapéra helyezkedve tanulmányozta az ismeretlen levelet, teljesen kizökkent a két ausztrál fiú kiabálásából.
-Hyunjin! Essünk már túl rajta! —lépett a fiatalabb elé Changbin.
ᴛʜᴇ ɢᴀᴍᴇ ɪs sᴛᴀʀᴛɪɴɢ...
-Binie, felelsz vagy mersz?
-Merek. Csak nem ölsz meg. —nevetett fel az idősebb, majd tarkóját kezdte masszírozni, hisz maga sem tudta, barátja mennyire lesz vele kedves.
Hyunjin hosszasan elgondolkozott, majd egy puszit adva Jeongin fejére fogta meg Changbin kezét és húzta maga után a bejárati ajtóhoz.
-Gyere, itt kint lesz a feladatod, mégpedig időre. Szerintem egy perc alatt végezni tudsz.
-Mondd már mit csináljak!
-Gyűjts össze húsz lapos követ innen, amivel lehet kacsázni majd. Szerintem ebbe meg sem tudsz sérülni! —nevette el a mondat végét Hyunjin, majd kezébe vette telefonját és elindította az időzítőt.
Changbin először gyorsan végignézett a hosszú kocsibeállón, melyet apróbbnál apróbb kavicsok borítottak, majd szapora mozdulatokkal keresgélni kezdett. Hyunjin, ki maga sem számított barátja korai sikerére, gondolta megnehezíti számára a játékot. Végtére is, ez egy verseny volt, hiába próbált bármelyikük is uralkodni magán. Keresgélni kezdett és hamar talált is egy lapos követ.
-Hé, Binie! Kapd el!
Changbin a kiáltásra felkapta a fejét, majd a kő után eredt, amit barája dobott el. A vendégpapucs viszont, ami mindannyiuk lábát borította, nem bizonyult eléggé tapadósnak a csúszós kavicsos talajon, ez pedig az idősebb hatalmas eséséhez vezetett. Hyunjin ijedten kapott az arcához, majd barátjához sietett, akinek egyik térdéből és alkarjából folyt a vér. Időközben a telefon hangos pittyegéssel jelezte a feladat leteltét, ám a két fiú jobban el volt foglalva a vérző sérülésekkel.
-Gyere kapaszkodj belém. Szerintem Channak van elsősegélyes doboza.
-Az utolsó követ amit dobtál, megfogtam... Meglett a húsz. —mondta rekedtes hangon Changbin, majd hangosan felszisszent, mikor Hyunjin felsegítette a földől.
Lassan sétáltak vissza a házba, ám ami őket fogadta, egy egész életre beleégett szemeikbe. Minho, Jeongin arcát és kezét fogva csókolgatta a nyakánál, aminek a fiatal nem igazán állt ellen. Hyunjin a dühtől teljesen elfeledkezve sérült barátjáról ment egyenesen a kanapéhoz, és rántotta le Minhot a földre.
-Mégis mi a faszomat csinálsz, huh?! —ordította bele az idősebb arcába aki láthatólag maga sem fogta fel a helyzetet.
Hyunjin nem habozott, ütni kezdte a földön fekvő fiút, aki az első, fájdalmas ütéstől már védekezni sem tudott. A hangoskodásra Chan is kirohant Felix szobájából, majd egyből szétválasztotta a két fiút egymástól.
-Elég volt! Pont leszarom miért csináltátok ezt, de fejezzétek be! Azért jöttünk ide, hogy kurvára pihenjünk, nem pedig azért, hogy szétverjük a másikat, de látom nektek az utolsó tetszik jobban! —Chan idegességében felrúgta a mellette lévő dohányzóasztalt és a szobája felé vette az irányt— Holnap reggel megyünk haza.
Az ajtó csapódó hangjára mindenki összehúzta magát. A hat fiú most először érezte azt, hogy nem szeretnék látni egyikük arcát sem. Minho fájdalmasan tápászkodott fel a földről, majd egy cinikus mosoly kíséretében intett Changbinnak, hogy kövesse, ha le akarja kezelni sebeit. Jeongin szemeit törölgetve ült le Hyunjin elé, ám hiába fogta kezei közé az idősebb arcát, az csak mereven nézett el mellette.
-Jinie...meg tudom magyarázni... —szipogta a fiatalabb, viszont barátját nem hatotta meg vele.
Jisung és Felix csendesen nézték végig haverjaik könnyekkel vagy sebhelyekkel teli testeit, de nem szóltak semmit sem. Felix elgyengülve rogyott Jisung mellé, aki lassan fordította tekintetét barátja felé. Tudta, hogyha rápillant, egy lila foltot fog az arcán találni, ugyanis tökéletesen hallotta, mikor Chan behúzott neki. Felix felemelte jobb kezét, amin egy egyszerű és aprócska fekete félkör tetoválás díszelgett. Jisung halványan elmosolyodva tette mellé bal kezét amin a kör másik fele volt látható.
-Ugye...hiszel nekem, Sungie? —kérdezte Felix halk, szinte alig hallható hangon, majd párja szemébe nézett.
-Szeretnék, Lixi...szeretnék. —válaszolt neki Jisung, majd homlokát a másikéhoz nyomta és lehunyta szemhéjait.
-Jisung? Adsz két szál cigit? —állt meg Changbin és Minho, az előbb említett személy előtt előtt.
A fiatal némán nyújtotta át a kért tárgyakat, ám Felix felállt és a hátsó zsebében kezdett kutakodni. Hamar kikapott egy fekete öngyújtót és Changbin kezébe nyomva húzta fel Jisungot a földől és vonszolta be a szobájukba.
✴️〰️◽◾◽◽◽◾◾◾〰️✴️
CZYTASZ
ғᴇʟᴇʟsᴢ ᴠᴀɢʏ ᴍᴇʀsᴢ?
Fanfiction↳ sᴛʀᴀʏ ᴋɪᴅs ↲ "Hyung, könyörgöm ne tedd ezt..." (ez 'A szomszéd srác' című könyvem folytatása)
