Gondolataim, és leveleim

Úgy se nézed meg...

Pedig tudod, hogy rólad, és neked szól valójában minden sor. 

Ámíthatom magam azzal, hogy mit nem érzek, de igazából mindenki tudja -rajtam kívül- a valóságot. Szeretlek, ez nem is kérdés. A kérdés csak annyi, hogy lehet-e valakit annyira szeretni, hogy az már fáj? A válasz : igen, lehet. 

Négy évvel ezelőtt eltört bennem valami, mikor vége lett a kapcsolatunknak, csak azt nem értem miért hazudsz? Tudom, hogy szerettél. Nem mintha nagyon kimutatnád az érzelmeidet, de mások is látták a szemedbe a csillogást. Ha most is a tizenhat éves lányka lennék, most nyújtogatnám rád a nyelvem, mert az vicces. Neked nem kellett megmagyaráznom soha a furcsa szokásaimat. Eszembe jutnak emlékek olykor-olykor, hogy mennyit nevettünk együtt, a fura szokásaimon, nem vitás. Én már csak a furcsa lány maradok. Hiányzol, ugye tudod? Van egy sírós zenelistám, ha eszembe jutsz kicsit megkönnyezlek.
Ugye tudod?
Tudod, hogy minden nap gondolok rád? Minden nap arra várok, hogy írj. Beszéljünk, mert veled még a semmiről is jó beszélgetni, ami egy kívülállónak talán értelmetlen. Nekünk viszont tudjuk mit jelent. Tudtad, hogy utáltam a zenéket amiket hallgattál? Igazából ma már csak azokat hallgatom. Akaratom ellenére is kedvelem ezeket a számokat. Rád emlékeztet minden. Egy olcsó félmondatról is te jutsz az eszembe. Fontos voltál. Nem egészen tudom értelmes mondatokba foglalni az érzéseimet. Egyszerűen szeretlek, ennyi miért nem elég? Mint a filmekben a vasútállomás vagy a repterek tipikus jelenete. Bár a filmben te mondanád nekem, én meg könnyek között a nyakadba ugranék, de a mi történetünk nem egy tinidráma, sose volt az. Létezik, hogy valami egyszerre bonyolult és egyszerű? Próbálom elterelni a gondolataimat, de nem megy, még az Alkonyatról is te jutsz az eszembe: "...mint a saját ínyem szerint kevert heroin.." Igen, te is ez vagy, egy drog, egy függőség, amiről az ember nem tud, de nem is akar soha leszokni. Emlékszem régen te mondtad, hogy egy üres porhüvely vagy, és én megtöltöttelek élettel. Most én vagyok az üres porhüvely. Engem senki sem fog megmenteni?

Nem tudok szeretni mást, nem megy. A gondolatba is beleborzongok, hogy mással kell leélnem az életem valakivel, aki egyszerűen nem Te vagy. Mindig visszavárlak, négy éve várok. Pár év és talán rájössz mennyire nagyon szeretlek, hogy mennyire hiányoztál az elmúlt éveimből, hogy elpanaszoljam a vizsgaidőszak stresszes napjait.
Vagy amikor a szalagavatón a legszebb ruhámat felöltve arra vártam a művház ajtajában, a novemberi hidegben, hogy hátha betoppansz és azt mondod a magad lazaságával, hogy "Bocsi, hogy késtem". Majd lágyan megcsókolsz és a fülembe súgod, hogy gyönyörű vagyok, és kézenfogva besétálunk, mindenki minket néz, mert annyira nyálasan-romantikusan szeretjük egymást.
De te nem jöttél.
Utána sem jöttél többé.
Elhagytál és én egyedül maradtam.

Nem az a baj, hogy én nem tudok szeretni, hanem hogy másnak sem hagyom, hogy szerethessen. Nem engedek senkit a közelembe, mert belőled kiindulva megtanultam, hogy mindenki el fog hagyni egyszer. Valahol legbelül, valójában csak arra várok, hogy visszagyere hozzám, hogy még egy kicsit szeress úgy, mint azelőtt. Mondd, szerinted is megváltoztam? Állítólag komolyabb lettem, azt hiszem ez a felnőtté válás velejárója, -na meg a kor, de ezt ne kelljen magyaráznom neked-.
Én nem akarok komoly lenni.
Vissza akarok menni az időben, hogy megint az az ugribugri-naiv kis hippi csaj legyek, aki melletted voltam. Felnőttként, megkomolyodva unalmas az élet. 

Gyere!
Szabaduljunk el csak egyetlen éjszakára. Rohanjunk át a Lánchídon, de csak mert azt utálom a legjobban, rakjunk rá közös lakatot, mert az olyan magától értetődő. Csókolj meg a szakadó esőben, hogy másnap egymást ápolhassuk a tüdőgyulladás miatt. Táncoljunk a Duna parton, csak mert az jó. Fogd meg a kezem, menjünk el hajókázni, minden romantikus dolgot csináljunk együtt, a végén pedig a Deák téren csókold meg a homlokom, pontosan úgy, mint négy évvel ezelőtt. Csak most nézz mélyen a szemeimbe, és úgy mondd, hogy soha nem szerettél. 

Tudom, hogy borzalmas vagyok. Pontosan tudom, hogy nem olvasod amit írok. Mégis írok, azt remélve hátha egyszer idetévedsz és rájössz, hogy ez rólad szól. Talán ez az egész blog dolog csak miattad van, mert már nincs pofám neked írni az őrültségeimet. Talán ez lett a naplóm. 

Nem tudod mennyire szeretnék most eléd állni és mindent, de mindent a fejedhez vágni az elmúlt évekből. Azt ígérted, hogy fogod a kezem, de mégsem vagy itt.
Nem vagy sehol.
Talán megőrültem és nem is létezel. Délibáb. Az lehetséges nem? Pedig nem, mert nem csak a sorok között vagy ott valahol -mindenhol-, hanem az egész világomban jelen vagy. 
Minden áldott nap ott vagy. Téged, azt a bizonyos szempárt keresem mindenhol, de annyira különleges vagy, hogy nincs belőled még egy.
Azt hiszem mindig te maradsz az egyetlen és örök.
Talán soha nem is tudnám a fejedhez vágni a fájdalmaim. Nem bírnám nézni az arcodon megjelenő bűntudatot, amit ráadásul én okoztam.
Most akaratlanul is könnyes lett a szemem.
Foghatom arra, hogy belement a cigarettafüst? Még a füst illata is rád emlékeztet.
Nem tehetek róla, azt hiszem túltoltad a "szépfiú" szerepet. Megbotlottam, elkaptál, elvarázsoltál, és hopp! egyszer csak menthetetlenül beléd estem.
Azt hiszem ez az érzés, egy életen át velem lesz, mint az egyik pólód :)