Az Elátkozott Szemek

5.Fejezet

Egyszer sem tudtam belsőségesen beszélgetni Dedarával, mióta elárulta az Akatsukihoz való csatlakozásának okát. Egyszer sem éreztem olyan közel magamhoz, mint akkor. Most valami küldetésen van, amit a főnök bízott rá. Talán egy fontos hidat kell felrobbantania, vagy ilyesmi. Már napok óta oda van, kezd kicsit hiányozni. Nincs senki, akivel beszélgethetnék. Itachira sem számíthatok, teljesen elfordult tőlem és csak veszekedni tud velem. Csalódást okoztam neki, mert nem végeztettem ki magam Konohában. Megértem az ő nézőpontjait is, de fáj, hogy ilyen önzően viselkedik velem. A többiek meg nem hogy nem normálisak, hanem pszichológiai esetek. Talán Hidan lenne, akivel kijöhetnék, de őrülten ragaszkodik a hibás rögeszméihez: én egy kurva vagyok. Kakuzu bármikor képes lenne bárki fejét lecsapni, emellett egy kapzsi fasz, de legalább a szervezet pénzügyeit karban (vagy indákban) tartsa. Konan egész nap Peinnel van, tervezgetnek valamit vagy éppenséggel főz ránk. Kisame vérében is elég erős gyilkolási ösztön csörgedezik. Míg Zetsu látszólag békés, de a folytonos kémkedése elég félelmetessé teszi. A tudás hatalmas fegyver lehet. Peinről különösebb véleményem nincs, de érezni, hogy tényleg a valódi békéhez legközelebb álló fogalom elérésére törekszik. Deidara pedig könnyen felbosszantható, de egész jó indulatú személység, megnyerő mosollyal.

És hát vagyok én. Kicsit felszabadultabb vagyok, mint „otthon" a faluban, de elég kóbor lélekként érzem magam. Rengetegszer osontam ki csak a felhőket nézni, vagy zártam be magamat a szobánkba, hogy egy elég értelmes hobbit űzzek: a sírást. Nagy ritkán a bábok alkatrészei is megfordultak a kezembe, csak tanulmányozás céljából. Itt kevésbé éreztem magam megvetve, ha meg mégis, azt is csak Itachi és Deidara irányából. A többiek bármikor kivonhatnak az élők sorából, ráadásul különösebb indok nélkül, de emberként kezelnek.

Mivel Deidara a szobában lévő egyetlen tükröt is felrobbantotta mindig Itachi és Kisame szobájába merészkedtem be szépítkezni. Most is épp odatartottam, adtam a külsőmre. Egyszer megszállom a világot, muszáj stílusosan tennem. Vicces indok ez, amivel magamat áltatom. Igazából magam se tudom minek cicomázom ki a pofámat, hisz Sasukéval biztosan nem futok itt össze.

- Megint itt vagy? – támadott le Itachi. – Szépítkezés helyett inkább rohannál Konohába.

- Kezded megint? – kaptam fel a fejem. – Nem érted, hogy nem volt választásom? Vagy a halál vagy ez. A shinobik útjai kifürkészhetetlenek.

- Mindig van választás – jegyezte meg, mintha valami Buddha szerű bölcsesség lenne.

- Gőzöd sincs milyen életem volt a faluban, felfogni sem tudod mi várt volna ott rám. A falusiak lenézéstől még a Hokage sem tudott megvédeni. Úgy kezeltek, mint valami szörnyet. Itt a sok szörny között, csak a nyakamra kell vigyáznom – hadartam el egy szuszra szemrebbenés nélkül.

- Kurva nagy hibát követtél el – lökött el a tükörtől, arcomat pedig az övé felé fordította.

Egy másik dimenzióban keresztre voltam feszítve. Minden piros, fekete vagy fehér volt. Itachi kegyetlen magyarázott valamit, de nem jutott el semmi a tudatomig. Hollók szálltak fel időnként, leginkább akkor, ha fájdalom hasított valamimbe. A sokadik madárraj után, már ordítva kapálództam kiút után. Tudtam, hogy ismét egy genjutsuba tart fogva, amit eddig még nem sikerült kijátszanom. Alig kaptam levegőt, végtagjaimból vér fojt. Volt, hogy karddal vagy shurikennel sebzett meg, de legtöbbször emlékek lepörgetésével. A földesúrnál való fogságomat rengetegszer vetítette ki, de az i-re a pontot Naruto halálával tette fel.

Esetlenül rogytak össze a lábaim, elterültem a padlón, miközben vért köhögtem fel. Izzadságban úsztam, könnyeim nedvesítették a bőrömet. Többször is próbáltam feltápászkodni, hogy bemossak Itachinak, de lehetetlen küldetésnek bizonyult.