Ments Meg!

P R O L Ó G U S

A cella ajtaja hatalmas robajjal csapódott be. Az őr arcán egy elégedett, gúnyos mosoly terült szét az elé táruló látványtól. - Ez is egy jó nap - gondolta, majd sarkon fordult és a kijárat felé vette az irányt. Gondolatban már otthon volt, ahol a felesége meleg vacsorával várta, a gyerekei pedig izgatottan mesélték el az iskolában történteket.

A folyosókon az összes villany lekapcsolódott, ezzel teljes sötétségbe borítva a helységet. A cellából, ahonnan az őr kilépett, egy hatéves kisfiú szipogása hallatszódott ki. Csontsovány karjait összefonta a térdei körül, próbálta minél kisebbre összehúzni magát. Mellette hevert a vacsora gyanánt kapott, csupán fél szelet száraz kenyere. A fiú, csontos ujjaival próbálta letörölni a könnyeit, de felszisszent, amikor a keze hozzáért a szeme alatt éktelenkedő friss zúzódáshoz. A hasa görcsölt az éhségtől, de az előbb kapott rúgások miatt nem bírta rávenni magát az evésre. Szomorúan kúszott el a cella sarkában elhelyezkedő matracra. Fogai össze-össze koccantak a zárkában lévő fagyos hidegtől, de a délelőtti meccsen veszített, ezért a vékonyka pokrócát elvették tőle. Összehúzta magát, de a hideg bekúszott a csontjai közé. Becsukta a szemét és elképzelte, hogy a cella falai leomlanak, ő pedig végre kiszabadul. A szülei sírva rohannak hozzá, majd egy szoros ölelésbe vonják. A nővére, akinek az arca már csak halvány folt az emlékezetében, boldog mosollyal hívja labdázni a kertebe. Pont úgy, ahogyan kiskorában szinte minden nap.

A kisfiú arcán egy halvány mosoly terült szét, de amikor kinyitotta a szemét, a boldogság és a szeretet szertefoszlott. Csak a fájdalom és a megsemmisítő magány maradt.

Sziasztok!

Meghoztam a legelső történetem prológusát. Ezzel a szösszenettel mutatkoznék be. :) Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket. Ha valami észrevételetek, tanácsotok van, nyugodtan írjátok meg. Igyekszem a fejezeteket heti rendszerességgel feltenni.