Donugenhami Horror-story (BEFEJEZETT)

Második Fejezet

A fiúk csalódottan, ám izgatottan indultak haza. Egész úton arról beszéltek, vajon milyen lesz bemenni a vénember házába. Este lefüdtek aludni, bár nem sok álom érte szemüket, ugyanis az izgatottságtól mind a hárman egész éjszaka fel voltak pörögve.
Elérkezett a másnap. A fiúk az iskolában egész nap alig nyugodtak, szinte tűkön ültek, annyira izgatottak voltak amiatt, hogy bemennek a Horror-házba. Egész nap azt beszélték, hogy milyen nagy élmény lesz végre bemenni. Nagyon lassan telt az idő, minden perc egy órának tűnt. Minden szünetben arról beszélgettek az osztálytársaikkal, hogy bemennek az öreg Koi házába. A többiek kinevették őket, gúnyolódtak rajtuk. A gúnyolódók egy része azért, mert azt állították, szeme szegett hazugság, a másik része pedig gyávának, szájhősnek tartotta a három fiút.
Peter:
-Na majd meglátjátok! Ma ugyanis be fogunk menni Koi Johann házába.
Trixi (osztálytárs):
-Ezt pont te mondod, te kis nyuszi? Még ha Drew vagy Thomas mondta volna, talán el is hinném.. De a te szádból, ez inkább valami rossz viccnek hangzik. Tudjuk, hogy úgysincs merszed bemenni..
Az osztály másik része könyörgött, hogy ne menjenek a házhoz, mert nem lesz jó vége.
Vége lett az iskolának, és a fiúk rögtön szaladtak a házhoz, minden kerítésen és bokron átugráltak, még egy biciklisnek is nekiszaladtak a nagy sietségben, ám de amint odaértek, inába szállt a bátorságuk..
-Menj te előre., -mondta Drew Peternek.
Peter:
-Menj te előre.,-mutogatott Thomasra.
Thomas:
-Menj te előre.. A te ötleted volt ez az egész menjünk be hülyeség., -lázadozott Drew ellen.
Majd egy ismeretlen, mély, ám de kedves férfi hang szólalt fel a hátuk mögül.
-Miért akarok bemenni ide fiúk? Mi keresnivalótok errefelé?
Amint megfordultak, egy magas termetű, vékony emberrel találták magukat szembe. Idegen volt a férfi, sosem látták még errefelé. Arcán itt-ott kisebb hegek mutatkoztak, de ennek ellenére barátságos, kedves bácsinak tűnt. Haja ősz volt, nem hiába, kicsit koros volt már. Az öltözéke kifogástalan, tiszta ruhák, és új, fényes lakkcipők voltak lábain. A bőre is ápolt, és valami kellemes kölni illat áradt belőle, ami egyben nyugtató. Viszont ez a kis öregember korántsem olyan kedves és jólelkű, mint amilyennek kinéz. Belül gonosz és ronda, velejéig romlott. Nem félt hideg vérrel megölni senkit, legyen az gyerek, felnőtt, vagy idős. Nem félt senkitől és semmitől, nem láttál rezzenetet a szemében, ami csak üvegesen bámult előre. A kedves külső mindezt elrejtette, úgy a fiúk sosem gondolták volna, hogy ez a kedves kis emberke, az az elvetemült pszichopata, aki abban a rozoga házban él..
-Ne féljetek. Nem eszek embert!, -nevetett fel az idős bácsi. - Kísérjelek be titeket? Legalább az ajtóig? Láttam milyen lelkesedéssel jöttetek, de most inkább tűnik úgy, hogy rettegtek.
Igaza volt. A fiúk szinte már-már reszkettek a félelemtől, de nem akartak visszafordulni. Ilyen közel a célhoz, nem.
Drew:
-Igen kérem. Ha van kedve, be is jöhet velünk.
Az öreg a házra mutatott, bólintott, majd elindultak a házajtó felé. A fiúk egyre lassabban mentek, és minél közelebb értek az ajtóhoz, egyre jobban féltek. Minden léptükön érződött a félelem. Elöntötte őket a bizsergés, a szívük hangosan vert, szinte majd kiugrott, Peter majdhogy csaknem elájult, annyira rettegett attól, mi vár rájuk bent.
-Na fiúk, itt is volnánk. Akkor én azt hiszem lépek.
-Ne! Kérem, jöjjön be velünk... Mármint.. Úgy értem.. Biztosan jó móka lenne együtt felfedezni a házat, nem?
-Igen, mindenképp. No, egye fene, menjünk be együtt!