Néha gyönyörűen összetörünk

Ha valaki találkozik az igazival, azt egyszerűen tudja. Másra sem tud gondolni. Ő a legjobb barátod és a lelki társad is egyben. Alig várod, hogy vele élhesd le a hátralévő életed. Senki és semmi más nem fogható hozzá.

- Várj!

Sander szemhéja felpattant. Hullámzó mellkassal emelte rá a tekintetét a fölötte tornyosuló, ugyancsak zilált Robbe-ra. Az ágyában feküdtek, előbbi csókcsatájuk eredményeként a fiú haja csapzottan meredezett szerteszéjjel. Sander nem kételkedett benne, hogy az övé is hasonlóan festhetett, ha nem zabolátlanabbul.

Félresöpört egy homlokába ereszkedett tincset, próbálta uralni a keze remegését, ám ez halva született ötletnek bizonyult. Azt hitte, menten szétfeszítő az erősödő vágy, hogy magához ragadva belefeledkezzen az őt aggódva mustráló szerelmébe. Olyan mértéket öltött benne ez irányú sóvárgása, hogy megijesztette a kilátásba helyezett folytatás lehetősége. Pedig folytatni akarta! Annyira akarta, hogy szinte beléhasadt. De az az átkozott, folyamatosan bizonytalanságban tartó elméje nem engedte. Ettől pedig elfogta a pánikrohamba kergető tehetetlenség, amit az utóbbi hetekben már rohadtul megelégelt.

Robbe megmoccant. Félhomály uralta a művész szobáját, világításul kizárólag az ablakon besütő holdsarló ezüstös fénynyalábja szolgált. Egy vékony sugár megtelepedett a fiú járomcsontján, kiemelve arcának markáns ívét, szempilláinak legyezőszerű sűrűségét, orrának szabályos vonalát. Aláereszkedő nyakláncának aranymedálja Sander kulcscsontjának csupasz háromszögében nyugodott. Elszorult a torka a puszta látványától is. Gyönyörűnek találta, pont olyan megfoghatatlannak és éterinek, mint az első alkalommal, amikor ő, Sander egy ismeretlen volt Robbe számára.

Hiába a helyzet kényelmetlensége, viszkettek az ujjbegyei, hogy leskiccelje, hogy megörökítse, hogy a lapra nyomott ceruzán keresztül a grafit súrlódása által a magáévá tegye. Ha már másként képtelen vagyok – gondolta keserűen.

Robbe nem tűnt sem feszélyezettnek, sem zavarodottnak, inkább féltőnek. Tenyerét Sander arcának oldalára vezette; a művész beleremegett a gesztusból áradó meghittségbe, közben viszont a lelke mélyén gyűlölte magát a gyengeségéért, amiért mindazok után, ami történt még mindig a fiú megértésére és kedvességére szorult, holott ennek fordítva kellett volna lennie. Neki kéne elkényeztetnie, imádnia Robbe-ot, ehelyett újra meg újra rávette a hezitálásával, az ostoba kétségeivel, hogy ő vegye a gondozásába.

- Nincs semmi baj – súgta Robbe az éjszakától fátyolozott szoba csendjébe. Megtámaszkodott a könyökén, hogy ne nehezedjen Sanderre. – Bármikor abbahagyhatjuk, amikor csak akarod. Sajnálom, nem állt szándékomban siettetni.

Sander megcsóválta a fejét. Libabőrbe öltözött a bőre a másik lélegzetvétele nyomán. Egyszeriben megrémisztette meztelen felsőtestüknek tudata, holott alapjáraton nem volt szégyenlős alkat. Alig öt perccel ezelőtt még mindennél jobban kívánta, hogy a maradék ruháiktól megfosztottan simuljanak egymáshoz. Ezúttal – pont a legalkalmatlanabb pillanatban! –, mégsem hagyott neki békét az a sűrű, sötét érzelem, amely szétrombolta az este további részéről szőtt édes, nem kevésbé pajzán terveit.

- Nem – mondta reszelősen. Mintha mázsás súlyukat pakoltak volna a tüdejére, alig jutott levegőhöz. Robbe semmi máshoz nem hasonlítható illata betöltötte az érzékeit. – Akarom – bökte ki végül. – Istenem, Robbe, még sohasem akartam semmit ennyire az életemben! Én csak... Csak...

Beharapta az alsó ajkát. A kételyeiből fakadó szégyen borzalmas örvényként süvített végig rajta. Bénultan feküdt a matracon, égette Robbe kezének melege a járomcsontján. Rettegett, hogy a fiú mikor húzódik el tőle, és veti oda: van jobb dolga is, minthogy az ő lelki nyavalyáival foglalkozzon, megy, kerít magának mást, valaki egészségeset, akivel nincs ennyi baj. Ettől a feltételezéstől egyből elöntötte a hasogató bűntudat. Robbe soha, de soha nem tenne vele ilyet. Előbb arcul köpné magát, mintsem valaha megtévessze őt, Sandert. Akkor is vele maradna, ha kihunyna benne az iránta táplált szenvedély, és már csupán kötelességtudatból sem hagyná el.