Vérvörös hó

PROLÓGUS

A NULLADIK NAP, 23:34

Az óra fél tizenkettőt mutat, mikor lerúgom magamról a takarót és felállok. Belebújok a papucsomba, és vigyázva, hogy ne ébresszem fel hortyogó szobatársaimat, kisurranok az ajtón.

Úgy tűnik, már mindenki alszik. Az előző napi tripla edzés még a leghiperaktívabb társainkat is kimerítette. Az ujjaimat én is kénytelen voltam befáslizni, mert egy idő után kezdtem attól félni, hogy eltöri a villámgyorsan érkező labda.

Lesettenkedek a lépcsőn. Mintha egy lépést hallanék a hátam mögül, a parketta halk nyikordulását, de mikor hátrafordulok, nem látok semmit. Gondolatban vállat vonva folytatom utamat. Nem vagyok ijedős, bizonyára csak képzelődtem.

Leérek a konyhába, hogy beléphessek, le kell hajtanom a fejem, nehogy beleütközzek az alacsony szemöldökfába. A konyha ablakok híján még sötétebb a ház többi részénél, de nem kapcsolok villanyt. Úgyis csak egy pohár vízért jöttem.

Odalépek a pulthoz és kinyitom a szekrényt. Előveszek egy poharat, ám amint lehelyezem a pultra, s becsukom az ajtót, valami - vagy valaki - hátulról meglök. Ösztönösen kiáltanék fel, de nem megy. Az a valaki átkarol és betapasztja a számat, hatalmas, kesztyűs tenyere megakadályoz mindenféle hangot, amit kiadhatnék.

Küzdeni próbálok a szorítása ellen, de egyszerűen túl erős. Mozdulni is alig bírok. Némán viaskodok hát ellene, miközben agyamban egy szempillantás alatt számba veszem a legkülönfélébb lehetőségeket.

Hirtelen valami hideget érzek meg a torkomnál. Kés van nála. A vékonynak tűnő pengét őrjítő lassúsággal közelíti bőrömhöz, majd csaknem óvatosan hozzáérinti, aprócska vérpatakot fakasztva.

A pánik tejszerű ködként lepi el elmémet. A vérem látványára magamhoz térek és megtalálom az erőm. Ösztönösen cselekszem, hátrarúgok arrafelé, amerre támadómat sejtem. Folytott káromkodás jelzi, hogy az ütés talált.

A szorítás egyetlen pillanatra enyhül, ám ez épp elég, hogy megpördüljek a tengelyem körül, és megpillanthassam támadómat.

A látványra döbbenten felnyögök. Ő? Éppen ő?

– Mi... – kezdtem volna, de a fiú újra betapasztja számat és belém vágja a kést.

A fájdalom tüzes virágként robban testemben. Ordítanék, de nem tudok. A penge felhasítja a bőrömet és a húsomat, vérem morbid, vörös gejzírként spriccel mindenhova.

Támadóm kihúzza a kést a sebből, és a mellkasomba hasít vele. Iszonyatos hangja van, ahogy a fém megcsikordul a kulcscsontomon.

A földre rogyok. A fiú felém rúg, én ösztönösen kapom magam elé a kezem, s véletlenül leszakítom a cipőtalpát. Nagyon viseltes a lábbelije... – Ez az utolsó gondolat lustán kúszik az agyamba, pont mint mikor félálomban vagyok. Kétségbeesetten próbálok utánakapni a testemből a vérrel együtt távozó élet után. A szemüvegem hangos csörrenéssel hullik a konyhakőre.

A támadóm felrántja a fejem, és mélyen a szemembe néz. Iszonyodva meredek a könyörtelenséget tükröző szempárba.

– Miért? – hörgöm az utolsó lélegzetvételemmel.

– Tudod te azt – sziszegi. A hangja színtiszta gyűlölettel van teli. – Tudod te nagyon jól.

Még egyszer lecsap a késsel, ezúttal a torkomra. Az utolsó dolog, amit látok, gyilkosom vigyorgó arca.