Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 16. fejezet

H A R R Y

A csengőhangom idegesítő hangjára keltem fel, amit egyébként utálok. Fura volt, mert csukott szemekkel is tudtam, hogy odakint sötét van még. Először azt hittem, hogy az ébresztő az, amit elfelejtettem kikapcsolni, de akkor jöttem rá, hogy ma vasárnap van, és ezen a napon soha nem dolgozom. Becsukott szemekkel próbáltam meg kinyomni a telefont.

Sajnos ez nem működött. Pár másodpercig csönd volt, aztán újra elkezdett üvölteni a telefonom. Szenvedve felnyögtem, és végigtapogattam a szemét és üres sörös dobozok között az iPhone-om után kutatva, amit végül a kanapén találtam meg magam mellett.

- Mi van?! - szóltam bele hangosabban és erélyesebben, nem hiszem el, hogy nem várhatott volna reggelig ez a hívás. Bárki is hívott, kibaszott jó okkal kell előállnia, amiért felkeltett.

- Harry... - hallottam meg a bepánikolt hangot. Még mindig nem tértem annyira magamhoz, hogy felismerjem a hang tulajdonosát. - Sajnálom, ha felébresztettelek, de... de szükségem van rád - sóhajtott fel mélyen. - El kell jönnöd értem.

- Anya? - tértem hirtelen magamhoz és felültem a kanapén.

- Én vagyok az, kicsim - vett újra egy mély levegőt. Évek óta nem hívott így engem. - Elfolyt a magzatvizem, és... és Robin nincs... üzleti úton van. El kell vinned engem a kórházba.

- Azta, öm, oké - éreztem, ahogy pánikolni kezdek, ahogy a cipőm után kutattam a sötétben. Mi a faszért nem volt itthon Robin?! Anyám miért pont engem hívott? Vagyis, tudtam, hogy miért. A fia vagyok. Még jó, hogy engem hívott. - Úton vagyok, oké? Csak... vegyél mély levegőt vagy valami. Hamarosan ott leszek.

Egész út alatt idegesen doboltam az ujjaimmal a lábamon. Anyám már kint volt a verandán, amikor odaértem, homloka izzadtságtól gyöngyözött, egyik keze a pocakján volt. Beraktam a cuccait a kocsiba, megvártam amíg biztonságosan beszáll és becsatolja magát, majd elkezdtem száguldozni a kórház felé, mint egy őrült.

- Köszönöm - nyögött fel egy kicsit a hasát szorítva. - Tudom, hogy felkeltettelek.

- Egy ilyen vészhelyzetről van sző, és te azon aggódsz, hogy felkeltettél-e? - kérdeztem meg, amikor áthajtottam egy piros lámpán. Senki más nem volt az utakon, szóval nem mintha számított volna.

Anyám felkuncogott, de az rögtön egy nyögésbe ment át, majd vett egy mély levegőt. - Mindig is harapós kedved volt, ha felébresztettek - védte meg magát. - Rád gondoltam legelőször, amikor fel kellett hívnom valakit, miután elkezdődtek a fájások.

Nem tudom miért, de ez jó érzéssel töltött el. Tudni azt, hogy anyám rögtön engem hívott fel és nem is gondolt másra azt éreztette velem, hogy fontos vagyok. Mintha számított volna rám, bízott volna bennem.

- Jól vagy? - kérdeztem meg, amikor egyre jobban megpróbálta visszafojtani a nyögéseket. Az ülésbe kapaszkodott annyira erősen, hogy féltem, hogy kilyukasztja az anyagot vagy kárt csinál magában.

- Ige-igen - mondta összeszorított fogakkal. - Csak kicsit fájdalmas a szülés, tudod?

- Nem annyira - ha nem lenne ennyire feszült a szituáció, akkor felnevettem volna, de őszintén szólva, teljesen megrémültem. Anne láthatólagosan is hatalmas fájdalmakban volt, és ijesztő volt nézni, ahogy szenved és megpróbálja magát türtőztetni és lenyugtatni mély levegőkkel.

Pillanatokkal később Annet bevitték egy szobába, amint ideértünk. Annyira erősen szorította a kezemet, hogy már nem is éreztem a végtagomat, és amikor ráfektették egy ágyra, engem megkértek, hogy menjek ki a szobából, hogy meg tudják őt és a babákat vizsgálni.