Vérvörös hó

HINATA SHOUYOU

AZ ELSŐ NAP, 6:45

Ásítva vakartam meg a hasam. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban, és épp készültem volna visszaaludni, mikor valaki berontott a szobánkba.

– Hinata, Yamaguchi, ezt látnotok kell – hadarta Bokuto-san. Szokatlanul ideges, és még a haját is elfelejtette fölzselézni - gondoltam magamban álmosan.

– Mi történt? – tápászkodtam föl, lerúgva magamról a takarót. A többiek ágyára pillantottam - Tsukishima fekhelye fel volt túrva, de a fiút sehol sem láttam, Yamaguchi pedig még aludt.

– Gyere már! – Még sosem láttam ilyen zaklatottnak a senpaiomat. Biztos valami nagy dolog történt, ami, álmomból magamhoz térve, engem is kezdett érdekelni.

– Őt nem ébresztjük fel? – böktem az édesen szuszogó Yamaguchira.

– Majd később – legyintett Bokuto. – Nem hiszed el, mi történt...

Lesiettünk az földszintre. Mivel az első emeleten csak a mi, a menedzserek és a felnőttek szobái vannak, a lépcső felől érkeztek az álmos, értetlenül pislogó srácok. Még közel sem ébredt fel mindenki, szemmel láthatóan Bokutón kívül senki sem értette a helyzetet.

A konyha felé vettük az irányt. Többen elénk tolakodtak, így csak annyit hallottam, valaki - valószínűleg Kuroo - felkiált:

– Mi a picsa...?!

Most már tényleg furdalt a kíváncsiság. A fiúk között surrantam át a konyhához vezető, szűk folyosón (egyedül ilyenkor örülök, hogy csak ekkorára nőttem), majd két megtermett srác között szinte beestem a helyiségbe.

Ukai, Nekomata és a Fukurodani edzője térdeltek szorosan egymás mellett. Valamit nagyon néztek a konyha túloldalán, a pult előtt, de nem láttam tőlük. Mikor azonban az egyikük arrébb csúszott egy kicsit, és megpillantottam, mi az...

A MÁSODIK NAP, 11:47

A telefon-ikon pirosan felvillant, majd egy kis üzenet lebegett a képernyőre: 'A hívási kísérlet sikertelen. Kérjük, próbálkozzon újra, vagy ellenő...|több|'

Szitkozódva ejtettem ölembe a telefont. Persze, nyilvánvalóan nincs térerő ezen a helyen, és net se, amióta az a hülye lavina leszaggata a vezetékeket. Én pedig sehogy sem tudtam elérni Kageyamát, noha most irtóra szükségem lenne rá. A fiú pont az edzőtábor előtt betegedett le, de sajna fertőző, így el sem jöhetett.

Bár, talán jobb is - gondoltam sóhajtva, majd minden különösebb ok nélkül ki- és bekapcsoltam a készüléket. Legalább nem kell részt vennie ebben az őrületben.

Tsukishima Kei meghalt. A gyilkos köztünk van, Ukaiék pedig teljesen tanácstalanok. Nem tudjuk elérni a külvilágot, és kábé olvadásig ki sem mehetünk ebből a hülye völgyből. Lehetne ennél is rosszabb?

Persze hogy igen, most jut eszembe, reggel láttam hogy a hó eltorlaszolta a röpiterem bejáratát.

Hát, mindennél van rosszabb.

Sóhajtva megdörgöltem a szemem. Meglepődöttnek kéne lennem Tsukishima halálát illetően, de igazság szerint nem túl meglepő, hogy pont ő az áldozat. Nem túl népszerű srác... Pedig én tényleg kedveltem, valahol, jó mélyen. Pár könnycseppnél többet azonban nem tudtam érte hullatni, és bár biztos vagyok benne, ez csak a tudatalatti tagadás miatt van, és később sokkal rosszabb lesz, közel sem vagyok szomorú a halála miatt annyira, mintha mondjuk Kageyama vagy ne adj' isten Natsu ment volna el. Szégyen vagy nem szégyen, a többiek is eléggé így vannak vele, talán csak Sugát, meg Kurooékat viselte meg jobban Tsukishima halála, legalábbis persze Yamaguchin kívül.