Vérvörös hó

KUROO TETSURO

AZ ELSŐ NAP, 6:38

– Kuroo-san, ébredj fel! – rázogatta valaki a vállam.

– Álmos vagyok – motyogtam, és megpróbáltam átfordulni a másik oldalamra, az a valaki (mint később kiderült, Yaku) azonban lendületből hason vágott.

– Felkelni! Ez komoly.

Hát, tényleg elég komoly volt...

AZ ELSŐ NAP, 6:59

– Hihetetlen – csóválta a fejét Bokuto tágra nyílt szemmel.

– Az...

Az ajkamba haraptam, nehogy lecsorduljon egy, a szemem sarkában nyújtózkodó könnycsepp, miközben a társalgó felé igyekeztünk, egyrészt mert Nekomata-senseiék oda hívatták a kapitányokat, másrészt hogy minél távolabb kerülhessünk a konyhapadlón fekvő iszonyattól. A döbbenet még nagyon friss volt, elég új ahhoz, hogy ne fogjam még föl egészen a történteket.

A társalgóba érve behúztuk magunk mögött az ajtót, és csendben helyet foglaltunk két karosszékben.

A teremben csak pár ember volt jelen: a három edző és a senseiek, a menedzserek, köztük a teljes testében remegő Yachi-sannal, és mi, a három kapitány, a már bent lévő Sawamurával együtt.

A fiú komor arccal biccentett nekünk. Nem láttam könnyeket sem az arcán, sem a szemében, noha az ő csapattársa halt meg. Nem is meghalt, egyenesen meggyilkolták.
De Sawamura kemény srác. Mindig a lényegre tud fókuszálni, ami a jelen helyzetben annyit jelentett: "ki, miért és hogyan?".

Mikor elfoglaltuk helyünket, Ukai megköszörülte a torkát.

– Mind láttuk, mi történt. Az elsődleges feladatunk az, hogy valahogyan elkapjuk a gyilkost, hogy mással ne történhessen ilyesmi. Ehhez a segítségeteket kell kérnünk.
A pár nappal ezelőtti hóomlás miatt nem tudjuk elérni a rendőrséget. Kapitányok – fordult felénk –, kérdezzetek körbe a csapatotokban, van-e valakinek műholdas telefonja.

Sorban bólintottunk.

– Nem is kéne tovább húzni a szót – állt fel a Karasuno senseie, akinek nem tudtam a nevét.  – Bemutatom a bizonyítékot – nyúlt egy kisebb fémtál után, amiből kikandikált egy fehér izé.

Nekomata azonban ránk emelte tekintetét és megszólalt:

– Ugye mind tudjátok, hogy akár ti hárman is lehettek a gyilkosok?

Fészkelődni kezdtem a széken. Kösz, edzőbá', hogy bízol bennünk - gondoltam kissé bosszúsan, bár valahol igaza volt.

Sawamura és Bokuto kórusban bólintottak.

– Tudjuk. De muszáj bevonni a kapitányokat is. Kénytelenek vagyunk kockáztatni – mondta a Fukurodani számomra szintén névtelen edzője kissé türelmetlen éllel a hangjában. Az ilyeneket hogy nem vagyok képes megjegyezni?

– De honnan tudják, hogy nem valamelyik felnőtt tette? – szóltam közbe. (Azért a lányokról nem feltételeztem ilyesmit. Nem szexizmusból, csak egyszerűen nem tudták volna mondjuk lefogni az égimeszelő Tsukkit)

Karasensei felemelte a tálat. – Épp ezt akarom megmutatni.

Mind közelebb gyűltünk, hogy lássunk is valamit a kezében tartott tárgyból.

– Ez egy... Egy cipőtalp-darab? – hitetlenkedett Bokuto, összevont szemöldökkel.

Ukai (úgy tűnt, a két Karasunós felnőtt a vezető) határozottan bólintott. (Itt mindenki bólogat, mint valami keljfeljancsi - futott át az agyamon). – Az.