Vérvörös hó

AKAASHI KEIJI

AZ ELSŐ NAP, 6:24

Belebújtam a papucsomba. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel hangosan hortyogó szobatársaimat , kinyitottam az ajtót és kisurrantam.

Lesiettem a két emeletnyi lépcsőn. A konyhába tartottam, inni valamit.

Mindig is korán kelő voltam. Igazság szerint már fél hat körül fenn voltam, pont, mint az elmúlt egy hétben minden nap. Általában én szoktam lenni a legelső, aki felkel, a felnőtteket is beleértve.

Tehát, a konyhába vezető, egy-két méteres folyosószerűségbe értem. Két lépés, és már át is értem az ajtón. A pult felé fordultam.

Ahogy megláttam, mi  - ki - fekszik előtte, furcsa, magas hangú, rémült sikoly hagyta el torkomat.

A szám elé kaptam a kezem, és hátraestem. A csempe keményen nekiütődött testemnek, de semmit sem éreztem. Remegés fogott el, a rémülettől véletlenül kigördült egy könnycsepp a szemem sarkából.

Tsukishima? De... De ez nem... Ez nem...

A szőke fiú kicsavarodott testtel, arccal a fölöttem lévő sarok felé feküdt. Pizsamája vérfoltos volt, bőre betegesen sápadt, már minden élet kiszállt belőle, ezt tanúsította mozdulatlan mellkasa és a körülötte elterülő alvadtvér-tócsa is. A szeme tágra nyitva meredt a semmibe.

Zihálok. A szívem hevesen dobog. A hajam a homlokomra tapad. Nem tudom levenni tekintetem a borzalmas jelenésről.

Nyugalom, Keiji - nyugtatgattam magam tompán. Megpróbáltam racionálisan gondolkodni. Mi ilyenkor a teendő? - kérdeztem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire úgy-ahogy úrrá lettem rémületemen. Talán csak pár másodperc? Vagy tíz-húsz perc is?

Végül vettem pár mély levegőt, és megkíséreltem a felállást. Kioldalaztam a konyhából, szinte megkönnyebbülve, mikor a kép eltűnt a szemem elől.

Megfordultam és rohanni kezdtem. Nem is gondolkodtam, azonnal tudtam hová kell mennem. Eszembe sem jutott az edző. Pár másodperc múlva lihegve álltam meg a harmadikos Fukurodanisok ajtaja előtt.

Remegő kézzel koppantottam kettőt az ajtón. Csak remélni tudtam, hogy valóban ő nyitja ki, de szerencsém volt.

– Mi van már, hajnal van mé- Akaashi, mi történt? – A fiú hangja álmosról egy pillanat alatt vált át aggódóvá.

– O-odalent... A konyhában... Nem tudom, én... Segítened kell... – hebegtem össze-vissza. Rémült arcomból azonnal leszűrte, hogy ennek fele se tréfa.

– Mutasd!

Már igyekezett is ki az ajtón, készségesen (vagyis inkább félve) előreengedtem. Természetesen még ő is a pizsamának használt öltözékében volt - egy melegítő meg egy hosszabb póló. A haja zselé híján hatalmas, narancsszínű szemébe hullott.

Mikor a konyhába ért, és meglátta a holttestet, fura hangon feljajdult. – Mi... ez?

– N-nem tudom... – Remegni kezdtem, hiába próbáltam visszaszerezni a lélekjelenlétemet, hiába próbáltam magam a szokott pókerálarc mögé rejteni, még mindig túlságosan a kép hatása alatt álltam. – Nem tudom. Így találtam... B-bokuto-san...

– Ne félj Akaashi! – mondta váratlanul, bár hangjából kiérződött a rettegés. Elképedve néztem rá - sosem gondoltam volna, hogy egyszer ő mondja ezt nekem.

Ez a három szó azonban új erőt adott. Kifújtam a levegőt és megtöröltem az arcom. Lecsillapítottam hevesen dobogó szívemet, és megpróbáltam kiüríteni elmémet, hogy tiszta fejjel tudjam átgondolni a dolgot. – Bokuto-san. Szólnunk kell valakinek.