Vérvörös hó

BOKUTO KOUTAROU

AZ ELSŐ NAP, 6:39

Szendergésemből hangos kopogás riasztott fel.

Semmi kedvem nem volt kinyitni az ajtót, de mivel egyik szobatársam se mozdult, kénytelen voltam összekaparni magam.

– Mi van már, hajnal van mé- – kezdtem, de mikor megpillantottam a halálra rémült Akaashit az ajtóban, aggódni kezdtem. – Akaashi, mi történt?

Mitől ijedhetett meg ennyire?

– O-odalent... A konyhában... Nem tudom, én... Segítened kell – motyogta falfehér arccal. Először arra gondoltam, hogy viccel, aztán rájöttem hogy Akaashinak nincs humorérzéke.

– Mutasd! – vágtam rá.

A feladó előreengedett. Kíváncsian szaladtam le a lépcsőn.

Akaashi azt mondta, a konyhában van az a valami, amitől megijedt, úgyhogy oda mentem. Amint beléptem, megpillantottam a holttestet.

Földbe gyökerezett a lábam. A szám egy kicsit kinyílt. Tágra nyílt szemmel meredtem a vér mocskolta konyhakőn elterülő... Dologra.

– Mi... Ez? – bukott ki belőlem.

Ez nem lehet!

– N-nem tudom – hallottam magam mögül Akaashit. – Nem tudom. Így találtam... Bokuto-san...

– Ne félj, Akaashi – mondtam félve.

Ez nem lehet. Nem, nem, nem, nem, nem.

Ki akarhatta ezt?

Miért halt meg?

Nem, nem akarom hogy halott legyen...!

– Bokuto-san – hangzik mögülem, ki tudja mennyi idő múlva. – Szólnunk kell valakinek.

– Ki tehette ezt...? – kérdeztem suttogva, le sem véve a szemem a testről.

Aztán valahogy mégis eljutott a tudatomig, amit Akaashi mondott. Igaza volt, mint mindig. Biccentettem. Visszafelé indultunk.

Felébresztettük az edzőt. Miután túlesett a döbbeneten, a többi felnőttel a testet kezdték vizsgálgatni, engem pedig megkértek, hogy ébresszem fel a többieket. Persze a nagy jövés-menésben páran már így is felébredtek, továbbadtam nekik is a hírt, hamarosan pedig mindenki a konyhában tolongott, lábujjhegyre állva próbáltak átlesni az edzők válla fölött, sírtak, kiáltoztak, beszélgettek, ilyesmi. Nemsokára minket, kapitányokat a társalgóba hívtak.

Valahogy Kuroo mellé kerültem menet közben. Falfehér arccal (furcsa kifejezés, nem? Például az én szobám fala nem is fehér), maga elé meredve menetelt mellettem (alliteráció a javából).

Arckifejezése nagyjából tükrözte azt a döbbenetet, amit éreztem. Még csak ilyenkor jutott el teljesen az agyamig a halál ténye. – Hihetetlen – mondtam ki hangosan is az előbbi benyomásomat, ami mostanra persze megváltozott, hiszem már elhittem.

– Az... – válaszolt tompa hangon. Az ajkába harapott, a szemem sarkából láttam, hogy könnyes a szeme.

A társalgóban ott voltak már páran. Leültettek Sawamura mellé, aki komor biccentéssel köszöntött bennünket. Arca sápadt volt, de arckifejezése határozott. Szemöldökét kissé összevonta, ajkait összeszorította.

Ukai beszélni kezdett.

AZ ELSŐ NAP, 22:08

Ásítva vánszorogtam vissza a szobámba. Már épp bedőltem volna a puha ágyba, mikor eszembe jutott valami. Felugrottam és gyorsan körülnéztem szobatársaimon. – Srácok, van valakinek műholdas telefonja?